- Oké. Oké. Tudom, hogy menni fog. – motyogtam magam elé.

- Csak nem adod fel? – kérdezte reménykedve David.

A Grimmauld téri főhadiszálláson voltunk, és azt vártuk, hogy elkezdődjön a gyűlés. Elvileg. De az előszobában bujkáltunk, minden egyes apró neszre figyelve. Tervem volt. Már megint. És hiába próbálkozik dave, hogy elbizonytalanítson… vagy mégsem?

- Nem. Nem adom fel. – suttogtam magam elé, és nem túlzottan érdekelt, hogy David meghallotta-e.

- Mennyi időnk lehet még? – kérdeztem fél perc múlva.

- Úgy mínusz öt perc… - bökött az ajtó felé kaján vigyorral David. Odabentről tompán szűrődött ki Dumbledore hangja.

A másik ajtó felé fordultam. A kopott, szürke kis ablakon nem sok fény szűrődött be, és még azt a keveset is tompították a kinti hatalmas esőfelhők. A víz szakadatlanul öntözte a házat órák óta. Ebben a pillanatban dördült egyet az ég, és elmosódott, sárgás villám hasított a levegőbe. Mikor a zaj elhalt a távolban, halk léptek ütötték meg fülemet.

Bakancsos léptek.

David azonnal mellettem termett, és a falhoz tolt, majd egyszerűn megcsókolt. Beletúrtam szőke tincseibe, hogy úgy tűnjön, nem most kezdtük. Bárhogy is csókolt David, nem dobbant meg tőle hevesebben a szívem.

Csak mikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó, és belép Harry…

Nem kellett kinyitnom a szemem, hogy lássam, milyen ázott fekete pulcsija, milyen kócosak nedves tincsei, és milyen hatalmasra tágult zöld szeme. Hallottam, ahogy kikapcsolja a zenét, amit hallgatott, és elsétálva mellettünk belép az ebédlőbe.

Elhúzódtam Davidtől. Hol marad a pánik, a botrány, az agancscsattogtatás?! Lelombozva intettem, Dave-nek, hogy maradjon csendben, és újra fülelni kezdtem.

- Ó, szervusz, Harry drágám… - mondta anyu. Miért ilyen lelkes akkor is, amikor épp háborúzom az említett férfiúval?!

- Nem láttad Ginnyt és Davidet? – kérdezte valaki, akinek már nem volt időm felismerni a hangját. Szinte láttam magam előtt, ahogy Harry halkan nevetve vállat von, és megfeszül rajta az átázott felső…

Karon ragadtam Dave-t, és ügyet sem vetve csendes tiltakozására kivonszoltam a szabadba. Óriási, jéghideg cseppek koppantak rajtunk. David karba tett kézzel és meglehetősen morcosan nézett rám.

- Ha most megfázom, azt lelkiismeret nélkül rád fogom kenni.

- Inkább adok egy pézsét… - böktem vacogva-nevetve oldalba.

- Ez nem vicces. Sokkal egyszerűbben is vissza tudnád…

- Ki ne mondd! – néztem rá vasvilla-szemekkel. Elfintorodott.

- Ha pedig csak féltékennyé akarod tenni, oltári nagy…

- DAVID!!

- … marha vagy.

Bement, én pedig követtem. Halkan elnézést kért, miközben én a velem majdnem szemben ülő Harryt vizsgáltam. Immár csak egy fekete pólót viselt, „Azt mondom, ÁLLJ!” felirattal, meg egy behajtani tilos táblával. Könyökölve firkálgatott egy kis darab pergamenre. Pont, mint régen, ugrott be hirtelen és be kell valljam, fájdalmasan… De azt már nem láttam, mit rajzolt.

A percek csigaként vonszolták magukat, és úgy két év múlva a nép szedelőzködni kezdett.

- Ó, egy perc…- nézett Hermione Ronra. A bátyám átnyújtott neki egy köteg hófehér pergament, egymásra mosolyogtak, aztán elindult őket szétosztani.

Tonks felállt, és Lupin mellé sétált, halkan beszélgetve olvasták a szöveget. Mikor Hermione hozzám ért, küldött felém egy boldog mosolyt, aztán az asztalra tette az utolsó lapot is, pont félútra Harry és énközém.

Döbbenten néztem a lapra, amin két egymásba fonódó szívecskében, arany betűkkel a „Hermione és Ron” felirat díszelgett. Alatta pedig szintén arannyal, egy dátum.

Esküvői meghívó. Ron és Hermione összeházasodnak. Nem egész egy hónap múlva.

Alatta pedig, a személyre szóló szöveg: „Drága Ginny és Harry!…”

Felkaptam a fejem, és Harry hasonlóan döbbent tekintetével találtam magam szembe. Aztán gyorsan másfelé néztünk. Én speciel a Harry előtt fekvő, telefirkált fecnire.

Ha eddig még nem törtét meg, hát most leállt eddig zakatoló szívem.

Rengeteg, ici-pici kis szívecske.

Harry még mindig a közös meghívónkat vizsgálta, bár ő sem nyúlt érte. Nem vette észre, hogy bámulom az apró szíveket…

Fél órával később már Nicollal beszéltem a kedvenc kávézónkban. Mikor elmeséltem neki a David-ügyet, és az esti történéseket, szemlesütve közölte, hogy ő is oltári nagy marhának tart. Aztán szó nélkül távozott.

És én arra gondoltam, most már tényleg ideje, hogy megálljak…