Egy ajtó hangos csapódása riasztotta fel emlékeiből. Körülnézett, de szobája üres volt. Visszafordult az ablakhoz, és újra szájához emelte cigarettát. Már nem kellett a füstöt hosszan benntartania ahhoz, hogy rosszul legyen. Az évekig tartó szinte folyamatos dohányzás mellékhatásaként akár egyetlen szál is iszonyatos fájdalmakat okozott neki.

Kihajolt az ablakon, és a sötétségbe bámult. Sápadt arcában szinte világított zöld szeme, melyet a félhomályban is jól látható, fekete karikák öveztek. Éjfél fele járt az idő, a csillagok ködbe takarózva aludták édes álmukat. .

A holdfény megvilágította sápadt kezét, melyet szinte mindenhol vörös horzsolások borítottak, főleg a kézfejét. Csak ő tudta, hogy a sebek azon percek eredményei, mikor tehetetlen dühében, teljes erőből a falba vágta kezeit.

Újra szívott a cigarettából. Valahol az utcában halk zene szólt, lassú és andalító, amely a szerelmeseket táncra csábította. Összeszorította a fogát. Hűvös szellő suhant el mellette, összerezzent, de nem törődött vele.

Mélyen gondolataiba merült, így nem hallotta meg a lépteket…ugyanúgy, mint négy éve…

Csak akkor eszmélt föl, amikor egy kéz lágyan megérintette a vállát…

Nem ijedt meg, nem dobta el a cigarettát, és nem is fordult meg. Már tudta, ki az.

A nő mellé lépett. Kihajolt az ablakon, és Harryre nézett.

-         Jól vagy?

-         … persze.

-         Mondd, miért kínzod magad? Te is tudod, hogy nincs értelme…

-         …

-         Nem lenne szabad beletörődnöd. Igenis legyőzheted Voldemortot…

-         …

-         És le is fogod. Nem adhatod fel.

-         …

-         Harry, figyelsz rám egyáltalán? Jó lenne végre beszélnünk… arról, ami még a roxfortban történt…

-         … Nem szeretnék semmiről beszélni. – fordult a férfi lassan Ginny felé. A nő megfogta sebes kezét, hogy ne menekülhessen. De Harry nem is akart…

-         Ginny… nem szeretem a szavakat. Üresek… és nem mondunk velük semmit. – Ginny itta a férfi látványát, élvezte, hogy hangját is hallhatja… észrevétlenül egy kicsit közelebb lépett hozzá.

-         Gyűlölöm a szavakat, Ginny. Csak fájdalmat okoznak.

-         …

Most a nő hallgatott. Szemeit lassan könnyek lepték el, ahogy Harry kifejezéstelen zöld tekintete az övébe mélyedt.

-         Ugye nem muszáj beszélnem…?

Csak maradj velem, akarta suttogni Ginny, de torkát a sírás szorította.

Harry óvatosan közelebb hajolt, és megcsókolta a nőt. Kezeivel óvatosan végigsimított az arcán és a testén, közben Ginny az ágy felé húzta őt…

-         Ezt nekünk nem lenne szabad, Ginny… - suttogta, miközben a nő lassan hámozta róla ingét…

-         Cssss…. Élj a mának…  - szenvedélyesen megcsókolta a férfit, akiből lassan elszállt minden kétely és józan ész…

Ginny reggel egyedül ébredt. Eszébe jutott az éjszaka. Álmosan elmosolyodott, és magára húzta a takarót. Közelebb húzódott Harryhez…de az ágyban csak ő feküdt. A férfi nem volt a szobában.

Felült. Fülét ideges hangok ütötték meg. Gyorsan felöltözött, és leszaladt a nappaliba.

-         Mi történt…?

A rendtagok kérdőn egymásra néztek. Nem egy közülük véres, szakadt talárban volt. Tonks arcán könnyek csorogtak.

-         Harryt elraboltaák a halálfalók… Voldemort megölte….

Ginny megszédült, felsikoltott, és ájultan a földre zuhant.

Ugyanilyen sikoltás törté meg kilenc hónappal később a Grimmauld téri ház csendjét, mikor Ginny Weasley megszülte gyermekét, a legifjabb Pottert…………