Szeptember 8.

Még mindig nem hiszem el. Basszus, erre vártam a fél életemben, most pedig nem érzek mást, mint valami furcsa keveréket, ami leginkább zavarfélére hasonlít.
Sőt, az is. Baromira zavarban voltam és vagyok is, ez az igazság!

Úgy kezdődött, hogy nem bírtam tovább a veszekedést, mert Chloe és Jacqui ott tartottak, hogy megfojtják egymást egy-egy párna segítségével… ezért úgy döntöttem, nem hallgatom tovább a marakodásukat, és kimegyek sétálni. Csak épp erről le kellett mondanom, mert zuhogott, így hát a tölgyfaajtó alá ültem, oda, ahol még úgy-ahogy védve voltam az esőcseppektől. Meredten bámultam a ködbe, a szürkeségből még Hagrid kunyhója sem látszott ki, nemhogy a park vagy a hegyek.

Azonban mozgásra lettem figyelmes. Ahogy a közelembe értek, megállapítottam, hogy David és Harry sétálgatott odakint. Épp röhögtek valamin, aztán ha jól láttam, Harry észrevett. Mondott valamit Davidnek, aki cikornyás bókot vágott Harrynek, szalutált, és nevetve figyelte, ahogy barátja beint neki. Futva a kastély felé indult. Berohant az ajtón, de előtte még odaköszönt nekem (csáó, bella! – te jó ég…). Harry nyugodt léptekkel közeledett felém, de ő nem ment be, hanem leült mellém!

- Szia – kezdet az én éves rekord-szerű megdöbbenésemre. – Hogy vagy?
- Azt hiszem, jól.
Nem hallatszott semmi a hangomon, egy pici érzelem sem. Átlagos volt. Pedig mekkora zavarban voltam…
- És akkor miért ücsörögsz az esőben?
- Elegem volt a lányokból.
Akik ezért a látványért, amiben részem volt, azt hiszem, ölni tudtak volna – négyszemközt az ázott, kócos, egy szál csurom vizes pólóba öltözött Harryvel… aki épp engem vizsgált smaragdzöld szemeivel, méghozzá, igen – gyengéden…

Egy évvel ezelőtt elájultam volna ilyen helyzetben. De akkor most mi a fene van velem? Még egy kicsit sem ver gyorsabban a szívem?
- Aha, értem. Mit szólnál egy őszinte beszélgetéshez?
Megijedtem. Berezeltem. Sajnos vagy nem sajnos, ez az igazság. Rémülten körbenéztem, valamiféle mentőövet keresve. De csak a mellettem mosolygó (!) Harryt láttam, és a minket körbeölelő fehér ködöt.

Aztán lopva még egyszer kikukkantottam. És a szemem megakadt egy fekete folton, nem is olyan messze tőlünk. Az ajtó felé közeledett…
- Ö… szerinted ki lehet az? – Vállat vont.
- Nem tudom. Fontos ez?
Ám ekkor már csak pár méter választott el az ismeretlentől. Egyre közelebb ért… kezét zsebre dugta, fejét leszegve haladt előre a sárban. Szőke hajára megállás nélkül záporoztak az esőcseppek. Igen, bizony. Draco Malfoy…

És ha lehet ennél rosszabb…
Márpedig volt.
Egyfolytában csak bámultam. Nem tudtam levenni róla a szemem. Nem is tudom, miért… És Harry is észrevette, mind őt, mind azt, hogy meredek rá… Észre sem vettem, hogy beszél hozzám közben.
- Ginny…?
Csak meresztettem a szemem, ő pedig Harryre ügyet sem vetve szintén rám nézett. És ő sem kapta el a tekintetét… Aztán megszólalt.
- Szia.

A lélegzetem is elállt. Ugyanis, nem csak köszönt: még rám is mosolygott… Többször is neki kellett veselkednem, mire emberi hangokat tudtam kipréselni a torkomból.
- Szia… - motyogtam végül. Megrázta haját, hogy leverje róla a vizet. Egy utolsó, mosolygós pillantás után eltűnt a kastélyban.
Arra a hangra rezzentem fel, ahogy az ajtó csikorogva becsukódott. Harry felé fordultam, aki azonban addigra már felállt mellőlem.

- Azt hiszem, jobb, ha megyek – közölte tárgyilagos hangon. Annyira színtelenül, mintha csak a pontos időt monda volna.
Egy utolsó pillantást vetett a ködbe, aztán hátrafordult. Láthatóan nem tetszett neki, hogy Malfoy után kell megfognia a hatalmas rézkilincset… de közel sem ez volt a legfurcsább.
Hanem a tekintete.
Üresebb volt, mint a kinti szürkeség. És nem tudtam megérteni, miért ilyen…