Este volt, fekete, csillagtalan este. A város csendes volt, nem zavarta meg semmi nyugalmat. Csend volt. Feszült, fojtogató éjszakai csend.

Farkas üvöltött az éjszakába.

Végigborzongtam. A hang egészen közelről jött. Nem tudtam honnan, mert nem hallottam többet, hiába füleltem. Újra megborzongtam. Testem megfeszült. Hiába vettem mélyen a levegőt, s fújtam ki nagyokat sóhajtva, az a láthatatlan teher nem mozdult a mellkasomról. Éreztem, mindjárt megfulladok. Az utóbbi hónapokban egyre nehezebben sikerült elaludnom, pedig már végtelenül fáradt voltam. Fáradt, szürke és gyenge. Felidéződtek bennem a betegek arcai... Ma is egy haldokló tíz éves kisgyerek. Miért? Miért ennyi szenvedés, fájdalom? Mikor lesz már vége? Sírni akartam, de nem voltak könnyeim. Úgy éreztem már szinte nincsenek is érzéseim, annyira rátelepedett mindenre ez a fáradtság. Nem volt semmi tennivalóm, mégsem tudtam tovább feküdni. Az ablakhoz sétáltam. Telihold volt, gyönyörű, varázslatos. Emberek halnak, születnek; háborúk múlnak, s támadnak, de a hold mindig ugyanaz. Ugyanúgy süt, ad reményt a világtalan éjszakában. Remény? Valahol mélyen tudjuk, hogy már nincs, de nem mondjuk ki. Nem tehetjük. Azt hiszem, ha bevallanánk azzal elismernénk, hogy hiábavaló volt az életünk, az áldozataink, a gyermekkatonák százainak halála. Minden.

Épp, hogy elmúlt a tél, mégis fullasztó meleg volt a szobámban. Kinyitottam az ablakot, megremegtem rémálmoktól izzadt hálóingem érintésétől. Örültem neki. Valami olyan volt, amit érzek. Ez azt jelentette, életben vagyok, talán a háborúk küzdelme nem változatott át bábuvá, ez azt jelentette számomra: ember maradtam. Nem tudom meddig álltam a hideg februári éjszakában arról álmodozva, mi lett volna, ha nincs háború. Mire gondolataim visszatértek a valóságba. Már hajnalodott. Megmosdottam, lemostam magányom elkeseredett gondolatait arcomról. Nem engedhettem meg, hogy mások is így lássanak. Erőt kellett adnom a betegeknek és a társaimnak. Hitet, hogy még hiszek. Hogy itthon várom őket meleg étellel a kegyetlen küzdelmek után, az illúziót, hogy megpihenhetnek.

Lementem a konyhába. Még senki sem volt ott. Persze, a férfiak hajnalban jöttek haza. Megint egy elvesztett csata, s megint a halálfalók győzelme.

Odatettem a teát főni, s újra elgondolkoztam. Épp egy éve kezdődött a küzdelem. Én még befejezhettem utolsó évemet a Roxfortban, de az alattam járók már nem. Elkezdtem a kenyeret szeletelni, de hányingerem lett. Hétköznaponként szinte az egész napomat a sebesültek gyógyításával töltöttem, s utána jöttem vissza a rend főhadiszállására, hogy ételt adjak a férfiaknak. Vágtam a kenyérszeleteket, s közben eszembe jutott, megannyi fiatal könyörgő tekintete, mikor amputálnunk kellet valamely végtagjukat. Coleen Creevy. A kicsi Colin. Mind így hívtuk, még a kicsik is, pedig hetedikre egészen megnőtt. Fényképezés közben találták el a halálfalók átkai. Mikor a gyógyító közölte vele, hogy a mágia nem segít, láttam, hogy törik össze lélekben. Már ő sem fényképez többet.

– SZZZ! Nem igaz! - ijedten kaptam a számhoz az ujjamat.

– Hadd nézzem meg! - egy ismeretlen férfi állt mögöttem.

Csodálkozva néztem, ám nem törődött velem és behegesztette a sebemet. Csak akkor eszméltem fel:

– Lupin! Lupin professzor! - az örömtől meg sem tudtam szólalni, hiszen már iskolás korom óta nem láttam. Szinte kimondatlanul is azt gondoltam rég nem él. Szóval ő volt a tegnapi titok, a titokzatos idegen… Mikor elláttam Harry és a többiek sebét, Dumbledore felküldött, hogy menjek a szobámba, mert fáradt lehetek. Csak annyit hallottam, hogy valaki megérkezik, de mintha bűbájt bocsátottak volna a falakra, semmi sem hallatszott át.

– Merlinre! Ginny, Ginny Weasleay! - a professzor hitetlenkedve nézett végig. S ha nem lett volna egykor Roxfortos tanár, tekintetébe bele is pirultam volna. - De megváltozál, alig ismertelek meg!

Csak mosolyogtam. Lupin arcán még ott voltak a begyógyított hegek nyomai. Tegnap telihold volt, most biztos fáradt és kimerült. Látszott rajta, mégha mutatni nem is akarta.

– Mit kér professzor? Kész már a tea, adok kenyeret, van sajt, hús tegnapról…

– Nem kérek semm….- hirtelen felnyögött . Teste összegörnyedt, arca eltorzult a fájdalomtól.

– Professzor! Professzor, jól van? - milyen hülyeségeket is kérdezek magamtól, hiszen látom, hogy nincs.

Hagytam, hogy rám támaszkodjon, hogy elvezessen a szobájáig. Tudtam, hogy az átváltozás után a vérfarkasoknak nagy fájdalmaik vannak, de eddig csak a gyógyító könyvekből olvastam erről. Itt látva összeszorult a gyomrom. Mindenáron segíteni akartam. Próbáltam összeszedni minden tudásom, de csődöt mondott. Gyorsan elrohantam Dumbledorehoz, hogy segítsen rajta…

***

Lupin már majdnem egy teljes hónapja a rend házában lakott. Mihelyst megerősödött, azonnal ment a csatatérre harcolni. Sokszor adott Harrynek, aki az ütközeteket vezette, stratégiai tanácsot. Lupint a sors küldte most nekünk. Új erőre kapott tőle minden. Tanácsainak és lelkesedésének hála, több ütközetet is megnyertünk.

Szerettem hallgatni, ahogyan beszélt, ahogy lelkesedett mindenért, ahogy hitt a jó örök győzelmében. Szerettem nézni, a hangját hallani.

Két nap és telihold lesz. Kezdtem rajta látni a kór jeleit, bármennyire is leplezni akarta gyengeségét. Csodáltam. Nem tudtam, honnan meríti lelkierejét, de sejtetem, hogy a magányos éjszakákon ő is ugyanolyan fáradt és védtelen. Gondolataimból a rend tagjainak megérkezése ébresztett fel. Nem volt itt mindenki, többek közt a szüleim sem, de ilyenkor senki nem kérdezett semmit a hiányzókról. Nem tudhattuk meghaltak e vagy csak később jönnek, s ha valaki odaveszett az vacsora közben úgyis kiderült.

– Ron? Mi van veled, mi a baj? - kérdeztem, de a bátyám nem felelt. Néztem a többiekre, de mindenki lehajtotta a fejét. - Harry, mi van Ronnal? - kiáltottam, de a fiú nem válaszolt.

Csak egy kezet éreztem a vállamon. Lupin volt:

– Ginny, a szüleid…

– Mi van velük, mondjátok már! - akkor már tudtam, hogy nincsenek, mégis hallani akartam. - MI VAN VELÜK? Mi van? Megnémultatok? - ordítottam. Téptem a hajamat, karmoltam az arcom, de nem segített. Nem bírtam szabadulni a fájdalomtól. -  Miért nem válaszoltok? Miért? - egyre fojtóbb lett a tehetetlenség bennem. - Gyávák! Dögöljetek meg!

Lupin volt hozzám a legközelebb, nem gondolkoztam, elkezdtem ütni teljes erőmből. Nem láttam az arcát, nem bírtam, csak magammal törődni, s csak azt is utólag fogtam fel, hogy nem is védekezett. Harry és Dean leszedett róla, s Piton elővett valamilyen átlátszó lével teli fiolát, melynek tartalmát lenyomta a torkomon. Minden elsötétült előttem.

***

Mikor felkeltem, a szobámban találtam magam teljesen egyedül. A házban csend volt. Újra lehunytam szemem de nem tudtam visszaaludni. Kezdtek előtörni agyamból az emlékképek, szívemből a régi érzéseim.

Anya, Apa – tudtam, hiába szólongatom őket, már soha többé nem lesznek velem. Újra fellángolt bennem a düh, tombolni akartam, de nem volt hozzá erőm, gyengén hanyatlottam vissza a párnámra, s újra álomba merültem.

Ez után már jóval hamarabb ébredtem fel. Dumbledore, már az ágyamnál állt:

– Hogy vagy? - kérdezte. Nem tudtam mit felelni, ezért folytatta. – Három napot aludtál át, de most bármily nehéz is, kérlek tedd félre a fájdalmadat. Szükség van a gyógyítókra, hisz egyre több a sebesült. Tudom, hogy nehéz, de segíts nekem!

– Azonnal megyek! - mondtam és bárhogy émelyegtem fel keltem és készülődni kezdtem. Reményt öntött belém, hogy segíthetek, hogy hasznos lehetek, hogy talán megmenthetek még szülőket, akiket a gyermekeik hazavárnak, életeket, akik másnak ugyanolyan fontosak, mint az enyémeké nekem.

A lelkem új lendületet kapott, felejteni akartam és hasznosságom tudata volt erre az egyetlen gyógyszer. Nem is tudom, hogy bírtam, hisz gyengének éreztem magam, mégis láttam a hálás tekinteteket. Rengeteg sebesült volt. Volt, akiket ismertem is. Mikor felismertük egymást a lelkeinken mindig meghatottság áradt szét. S ha volt pár szabad perc felidéztük a régi Roxfortos anekdotákat.

Este kilencre értem haza. Fáradt voltam, de tudtam, hogy a férfiak sem ettek egésznap semmit, így ételt készítettem számukra. Mikor megérkeztek könnyek szöktek a szemembe, de jó, hogy mind élnek. Ront és Harryt megöleltem. Már csak ők maradtak nekem. Tekintetemmel egyvalakit kutattam még. De ő nem volt jelen. Furcsa izgalom vette erőt rajtam, felidéztem utolsó találkozásunkat, s nem akartam elhinni, hogy így váltunk el örökre. Próbáltam mély levegőt venni, hogy nyugodtnak tűnjek:

– Lupin professzor? Hol van? – hangom gyanúsan megremegett.

Harry rám mosolygott:

– Tegnap volt holdtölte, csak átaludtad. - Felsóhajtottam. Szinte madarat lehetett volna fogatni velem, azonnal látni akartam. Elnézést kérni a durvaságomért. Elmondani, milyen sokat jelentett nekem, hogy az elmúlt hónapban számíthattam rá, hogy belőle merítettem erőt… Megvártam, míg mindenki befejezi az evést. Én általában csak utánuk ettem, hogy közben ki tudjam szolgálni őket. Elmosogattam, majd elindultam a professzor szobája felé.

Az ajtó előtt megálltam. Hallgatóztam, de nem hallottam semmit. Lenyomtam hát a kilincset, csak halkan, lassan, nehogy felébresszem, ha alszik.

És jól sejtettem. Csak a lélegzetvétele hallatszott a szobában, amúgy csend volt. Közelebb mentem az ágyhoz, s a végében megálltam.

Elmosolyodtam. Milyen nyugodt most. Ronon és Harryn kívül az egyetlen, aki igazán fontos nekem. Közelebb mentem, s leültem az ágy szélére. Ő megmozdult, de nem ébredt fel. Csend volt. Semmi sem mozdult… A többiek már mind lefeküdhettek a fárasztó csata után… Kinéztem az ablakon. Csillagok világítottak az égen új reményt hirdetve. Talán még minden megváltozik. Minden jóra fordulhat. S ott ülve, kinézve a függönyözetlen ablakon ezt mind hittem, mind éreztem, mintha elképzelhető valóság lenne. Varázslatos volt az az este. A halvány fény, mely beszűrődött megvilágította Remus arcát. Remus. Emlékezetembe idéződtek az elmúlt hetek apró történései. Mikor hirtelen csak velem szemben állt és begyógyította elvágott ujjam, megköszönte, hogy ételt adtam neki… mikor ütöttem, mintha ő tehetne a szüleim haláláról.

Milyen szép az arca. Nemes, tiszta . Mily szörnyű, hogy ő, akit Dumbledoren kívül a legintelligensebb embernek ismerek örök kárhozatra van ítélve. Mily kegyetlen az élet, hogy a legemberibb , leggyengédebb férfi, aki csak ismerek a hold változásával öntudatlanul őrjöngő vadállattá válik. Békésen aludt, vette a levegőt, s fújta ki. Nem volt rajta ruha, hiszen úgyis tönkrement volna, s a takaró csak derékig fedte testét. Látszottak a karmolások, a hegek. Még nem ébredt fel a kábulat óta, hogy meggyógyítsa magát.

Nem tudom mi történt velem abban a pillanatban, nem tudom mit éreztem, de amikor az arcán lévő karmolásokra pillantottam összeszorult a szívem. Sírtam. Most először a háború óta. Az élet nem lehet ilyen igazságtalan azzal, akiket szeretek. Csodáltam, hálás voltam neki és szeretni akartam. Fájt látnom, hogy mennyire kegyetlen játékot űz vele az élet. Segíteni akartam neki, adni, mindent elfeledtetni. Nem tudom mit történt, csak azt éreztem, hogy vágyom rá, vágyom minden porcikámmal a közelségére, a bőre érintésére. Valami láthatatlan erő egyre közelebb vitte hozzá nemcsak a lelkemet. Minél közelebb hajoltam hozzá, annál jobban vonzott a bőre, hogy megérinthessem. Megcsókoltam az arcán lévő sebhelyet, majd a száját. A szívem vadul dobogott, szinte hallani lehetett, s ő mégsem ébredt fel. Sokáig ültem ott vele, majd aludni tértem.

***

Rosszul voltam, mint minden telihold után. Nem tudtam aludni, és csak feküdtem, gondolatok nélkül. És akkor alaki bejött... Nem, jobb ha nem nyitom ki a szemem. Higgye csak, azt hogy alszom. Olyan rossz volt ilyenkor másokkal találkozni. Szégyelltem magam. Mért vagyok ilyen állat? A rohadt életbe is...

Vártam, hogy mikor megy el, de még mindig benn volt. Nem baj, - gondoltam - csak sikerüljön egyenletesen szednem a levegőt. Biztos Dumbledore vagy Harry, de miért most jönnek, hisz mindig csak reggel szoktak. Lehet, hogy valami történt? Nem, majd szólnak, ha szükség van rám. Nem nyitom ki a szemem. Nem akarom, hogy lássanak... Na, milyen gyerekes vagyok.- kedvem lett volna megmosolyogni magam. Kiskoromban is azt hittem, hogyha becsukom a szemem, akkor engem sem látnak. Ó az ártatlan, felhőtlen örömökkel teli gyermekkor! Mindegy, csak mennyen már ki... - kezdtem ideges lenni, zavart voltam és ekkor leült mellém!

Már eltelt vagy fél óra biztosan, de még mindig ott volt! Ki lehet az? Mi ez a szomorú és finom illat? Merlin! Ilyen nincs. Biztos, hogy egy nő... Az egyetlen a házban! Az  Ginny… Nyeltem egyet. - Meg kellett nyugodnom. Azon imádkoztam: csak sikerüljön egyenletesen légeznem. Éreztem, ahogy hozzáért az arcomhoz a keze, a szája. Milyen puha az ajka, finom a bőre és én milyen taszító vagyok állatságom minden bizonyítékával az arcomon. Merő seb a fejem, - ilyenkor még tükörbe sem néztem szívesen... És megcsókolt! Megsimogatott. Jó volt az érintése. Merlinre, mi történik velem? Nyugi Remus, csak uralkodj magadon, lélegezz mélyeket! Neked ezt nem szabad érezned... Hisz az apja lehetnél, ez csak egy pillanat volt, ő nem lehet szerelmes beléd! - De hiába mondogattam ezeket magamnak. Mikor kiment a szobából és egy óvatlan pillanatban utána néztem: tudtam, örökre elvesztem. Olyan vágyat ébresztett bennem, amely életemben nem emésztett annyira nő után, mint akkor.

Tudtam, higgadtan kell gondolkoznom, de várnom kellett több órát, hogy valamennyire elfelejtsem a jelenlétét, az érintését, a csókjait. Eszembe jutottak a régi idők, mikor a Roxfortban tanítottam, s ő pici boszorkány volt még. Hogy pirult mindig, amikor meglátta Harryt. De aztán jött a háború. A háború, mely a legtöbb érzést csírájában ölte meg. Most nem volt idő érzelmekre, szerelemre. Önfeláldozásra és harcra volt szükség.

Még aznap este nagy nehezen sikerült meggyőznöm magam, hogy Ginny csak épp egy olyan pillanatában jött el hozzám, amelyben nem igen tudta, hogy mit tesz. Csak megsajnált! – mondogattam magamnak, máig érzem a keserűséget.

Másnap korán akartam kelni, de nem sikerült, mivel az éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam és duplán kimerült voltam. Jól elaludtam és lekéstem a reggeliről is. Pedig mit nem adtam volna, ha csak egyszer is láthatom. Hiába érveltem az agyammal, nem tudtam parancsolni a szenvedélynek, amely egyre követelőbb volt testemben. Új érzések költöztek a szívembe, ilyet még soha sem éreztem. Kiskorától kezdve mostanáig mindig is apai szeretettel gondoltam rá. Szeretettel, nem vággyal.

Lementem reggelizni, de már senki sem volt a főhadiszálláson. A férfiak harcolnak, Ginny a betegeket ápolja éppen. Eszembe jutott, egy hónappal ez előtt pont így átváltozás után reggel találkoztunk. Hosszú idő után nem ismertem meg. Ha a haja nem árulta volna el kilétét, meg sem ismertem volna. Igen, már akkor tudatosult bennem, hogy milyen gyönyörű nő lett belőle. Még ártatlan, tiszta, de már igazi nő. Elvágta a kezét, és én begyógyítottam. Mikor hozzáértem egy pillanatra már akkor tudhattam volna, hogy hiába próbálok lányomként tekinteni rá. És még boldog voltam, hogy sikerült magammal elfeledtetnem mindent, hogy megmaradtam barátnak ilyen kegyetlen háború idején. Ó, Merlin! Miért is kellett megcsókolnia? Miért? – Neki ez semmi sem volt, nekem meg maga a gyönyör és a fájdalom.

Aznap már használhatatlan voltam. Nem tudtam olyat tenni, amitől ne Ő jutott volna az eszembe. Fel alá járkáltam, mint egy tébolyult őrült. Itt volt a háború, a harc és én mégsem tudtam most ezekre a dolgokra koncentrálni. A szerelem, amit éreztem erősebb volt mindennél, és éppolyan feldolgozhatatlan tény, mint annak idején vérfarkasságom tudata. Hiába sorakoztattam az ellenérveket az egyetlen érvvel, szerelmemmel szemben. Rosszkor találkoztunk, rossz helyen, rossz körülmények között. Fáradt voltam az átvirrasztott este után és lefeküdtem. Az álom jótékonyan érzéstelenítette testi és lelki sebeimet.

***

Hirtelen pattantak ki a szemeim. Fáradtan néztem körül… Már éjszaka van, ránézve a falon lévő órára láttam éjfél már jócskán elmúlt. És ekkor újra meghallottam a zajt, ami felkeltett. Neszezés, halk mozgolódás hallatszott valahonnan a földszintről. Ki lehet az? A fáradtság azonnal kiszállt a szememből és végre újra hideg fejjel tudtam gondolkodni. Nem ébreszthettem fel senkit. Már nem volt idő rá, és túl nagy zajt csaptunk volna. Meg aztán az is lehet, - gondoltam - hogy csak én látok rémeket, halálfalókat mindenütt, hiszen a főhadiszállás az egyik legjobban védett helyek egyike. Pálcámat a kezembe véve óvatosan elindultam. A padló megnyikordult a lábam alatt, de inkább csak megfeszült idegeim számára volta a hang érzékelhető mivel mezítláb voltam. Halkan nyitottam ki az ajtót, majd lesurrantam a lépcsőn. Kezem egyre erősebben szorította pálcám, mélyeket lélegeztem és az izzadtságtól a hideg is kivert. A konyhába érve fülelni kezdtem. Mintha a hangok elhallgattak volna… talán túl feltűnő voltam? Aztán újra meghallottam…vízcsobogás. A konyha mellőli apró helységből jött. Vajon mi lehet ott? - még sosem jártam arra. Óvatosan egyre közelebb mentem az ajtóhoz, megszorítottam a pálcámat, majd egy hirtelen lendülettel, melyben benne volt idegszálaim minden feszülése benyomtam az ajtót.

Nem is néztem szét, csak pálcámat előre szegeztem és már majdnem kimondtam a lefegyverző átkot, mikor ajkamra fagyott a szó. Ő volt az. Láttam ijedt szemeit, ahogy a meglepetéstől kitágult pupillája, ahogy mellkasa szaporán emelkedik és süllyed a fürdőkád vizében. Nem bírtam megmozdulni. Megmerevedtem, mintha kőből lennék. Pálcámat ugyanúgy fogtam és csak néztem. És, ahogy néztem éreztem, hogy meg áll körülöttem a világ, mintha hirtelen megállta volna az élet és csak ez az egy pici szobányi helység létezne az egész univerzumban. Nem volt most háború, halál, Voldemort, csak Ő volt. Lesütötte szemeit, majd ismét rám nézett. Tekintetünk egymáséba fúródott. Néztük egymást, s e végtelen percben millió gondolat és érv cikázott át agyamon. Minden procikámmal kívántam őt, akár az életemet is eldobtam volna, csak hogy megérinthessem hófehér bőrét, az arcát, az ajkát, a melleit… De tartottam magam, s nem mozdultam: az én vágyaim nem számítanak, csak Ő. És mikor épp elegendő erőt gyüjtöttem a távozásra e végtelen perc után, mintha megértette volna, mi játszódik le bennem:

– Remus… - szólt és felém nyújtotta kezét.

A vágyakozás ekkor már tombolt bennem és már semmi más nem érdekelt. Nem tudtam többé a következményekre gondolni, csak hívogató ölelésére. Már mellette térdeltem, s éreztem ahogy vizes karjait nyakam köré fonja. Teljesen megőrjített. Belecsókoltam a nyakába, s beleremegett. Én pedig beleremegtem a remegésébe, abba ahogy éreztem mennyire kíván ő is. Ujjaival végigsimított arcomon majd megcsókolt. És innen nem volt már megállás. Már a kádban voltam, lábait derekam köré fonta… s elvesztünk mindketten … egymásban…

***

– Lassan egy hónapja fekszem minden este melletted… - mosolyogtam, s Remus átkarolta a vállát. Szerettem vele szeretkezés után beszélgetni. Olyan békés volt, ilyenkor mindketten elszakadtunk a világtól. Ami velünk történet az utóbbi időben, ez a váratlanul ajándékba kapott szerelem olyan érthetetlen és mégis oly természetes volt mindkettőnknek. Senki sem tudott rólunk, de ez így is volt rendjén. Nem akartam, hogy esetleg rosszallóan nézzenek ránk, azt higgyék csak a háborús feszültségeinket akarjuk levezetni egy forró ölelésben. Ez ennél sokkal több volt. Egymáshoz tartoztunk örökre, megmásíthatatlanul. Nem számított harc, fájdalom, csak a tudat, hogy este végre együtt leszünk. Ginny maga volt a reménysugár, a hit megfáradt lelkemnek. Levegő volt, amit beszívtam, s ami nélkül nem létezhetek tovább.

Már kezdődtek a rosszulléteim, s láttam hogy aggódik értem. Nem tudtam mit mondani, s ő is csak némán bújt hozzám.

– Holnap telihold lesz.

– Tudom. – felelte.

– S minden hónapban lesz egyszer telihold…

– Tudom – mondta újra.

Nehéz volt beszélnem, mégis a fájdalmam már fojtogató volt, szemeim megteltek könnyel és életemben először sírtam egy másik embernek. Életemben először vállaltam fel valaki előtt a fájdalmamat:

– Úgy szégyellem magam… hogy egy állattal kell élned, hogy egy dühöngő őrültet szeretsz. Nem szabadott volna soha bevallanom, hogy szeretlek… nem kellett volna rád nézzek… a rohadt életbe is!

– Sss… - kezed fejemen éreztem, miközben öledbe zokogtam. – Én akartam. – mondtad, s lecsókoltad fáradt könnyeimet.

Testemet kiverte lassan az izzadtság és újabb rosszullét következett. Ginny egész este mellettem virrasztott, hűvös kezével gyakran simította végig forró homlokomat.

***

Másnap az átváltozásom előtt bejött hozzám. Már nem igazán tudtam rá odafigyelni a kínok miatt, de látta, tudja, hogy mit érzek. Búcsúzóul megcsókolta a homlokom, majd rámzárta az ajtót. Lassan éreztem: már nem vagyok ura az elmémnek, ordítottam, s az utolsó emlékem az volt, hogy az ajtónak támaszkodtam. Kintről az ajtó mögül sírást hallottam, de az már alig hatolt át agyamon. S elkezdődött az őrjöngés…

Másnap reggel alig bírtam kinyitni szemeimet. Elhasznált és fáradt voltam. Majdnem visszazuhantam az álmomba, mikor hirtelen vér ízét éreztem a számban. Megrémültem, de nem volt erőm, akárcsak megmozdulni is. Biztos csak magamat haraptam… de aztán valami kellemetlen érzés befészkelte magát az agyamba, egyre erősödött, s már ott tartottam, hogy akartam, de NEM MERTEM szétnézni a szobámban. Nem, az lehetetlen… - mondogattam, de éreztem nem halogathatom tovább. Nagy nehezen felültem és akkor megláttam. Ginny, azaz egy összemarcangolt arcú, átharapott torkú valami feküdt a sarokban Ginny ruháiban. Ordítva ugrottam felé. Szorongattam az élettelen testet és nem hittem a szememnek. Nem tudtam felfogni… Hogyan? Miért? Mikor? Nem emlékeztem semmire, agyamban próbáltam öszeilleszteni a kirakós darabjait, majd hirtelen fényt tört az agyamban Ginny zokogó hangja az ajtó mögül. De miért kellett bejönnie? Hiszen tudnia kellett, hogy nem lesz semmi bajom, hogy ez csak egy este, hogy egyedül is túl leszek rajta!!

Szorítottam, ringattam, csókoltam a felismerhetetlenségig szétmarcangolt arcot. Nem bírtam felfogni a felfoghatatlant, hogy Ő nincs már többé nekem.  Sírtam, mint egy gyermek…

Még mindig a karomban találtam, amikor Dumbledor és Harry megérkezett hozzám. Nem voltam már teljesen tudatában, annak ami ezek után történt. Csak villanások, jogosan vádló tekintetek vésődtek emlékezetembe…

***

Meg akartam ölni magam, de nem tettem. Csak egyféleképpen vezekelhettem, úgy ha életben maradok. Láttam a rend tagjainak vádló tekintetét. Mindenki tudta, hogy nem tehettem róla, mégsem tudtak már ugyanúgy tekinteni rám. Nem is vártam tőlük, hiszen én gyűlöltem leginkább magamat. Pedig nem is tudták, hogy Ginny nekem volt a legfontosabb, minden, maga az életem. Nem is kell, hogy tudják. Semmin sem változtatna.

És most itt vagyok. Élek, s elviselem minden percben annak a hiányát, akit az életemben a legjobban szerettem, s szeretek most is. Nincs olyan pillanat, amikor nem rá gondolnék, s nem átkoznám örök kárhozatra magam. De a kór ellen nem tudok mit tenni. Állatságomban, nem érzek fájdalmat, pusztán az őrjöngés kényszere hajt.

***

Farkas üvöltött az éjszakába.

Vége