-         Ígérd meg, hogy nem fogsz leskelődni! – hallottam Elijah hangját a hátam mögül. Nem tudtam mire vélni a mondatot, viszont megfordulni sem volt időm. Elijah közelebb lépet hozzám, és ujjaival gyengéden befogta a szemem. Érzetem, hogy másik karját a derekamra kulcsolta, így még szorosabban magához húzott.

-         Becsületes vagy, mint mindig. Remek –mosolyodott el, a hangjából ítélve. Én is így tettem.  – Induljunk.

Egymáséhoz igazított léptekkel haladtunk a folyosón, mígnem úrrá lett rajtam a kíváncsiság. Határozottan jól tettem, hogy a reggeli rosszullétem ellenére találkoztam vele.

-         Hová viszel, Elijah?

-         Meglepetés – felelt a nevetéssel küzdve. – Ne türelmetlenkedj, mindjárt ott vagyunk…

Pár méterrel később csakugyan megtorpantunk, s Elijah mellkasa a hátamnak ütődött. Mosolyogva az ajkamba haraptam, érezve, milyen izmos.

-         Bocsáss meg – suttogta -, de muszáj körülnéznem…

-         Szerencsére nincs itt senki – folytatta. – Nem mintha szégyellenélek, de gondolom, nem hiányzik neked a pletyka.

-         Nem bizony. Bár fogalmam sincs, hol vagyunk, és ki pletykálhatna bármiről is, ha csak engem lát…

Ebben a pillanatban közvetlenül mellettünk megnyikordult valami, és vas súrolta a kőfalat.

-         Vigyázz a … - kezdte Elijah, aztán megköszörülte a torkát. Olyan hirtelen vette el a kezét a szemem elől, hogy pár másodpercig csak pislogni tudtam. Óvatosan körülnézem. Jobbra egy kis faajtót láttam, vasveretekkel és egy hatalmas retesszel, szemben pedig egy félig nyitott, átlagos ajtót… valakinek a szobáját. Balra azonban, félig előttünk nem más állt, mint Sir Nicholas…

-         Ó, jó estét… egy kis séta?

Elijah meg sem bírt szólalni, bár több hiábavaló kísérletet is tett rá. Az egykori nemes pillantása a derekamra siklott, pontosabban Elijah rajta nyugvó karjára. Mondanom sem kell, azonnal elengedett és hátralépett valamennyit. Veszett fejsze nyele, gondoltam. Sir Nicholas Elijah mellé suhant.

-         Mondd csak, kedves Elijah, mikor beszéltél utoljára az igazgató úrral?

Soha nem láttam még ilyen kisfiús ábrázattal Elijahot, de a döbbenet teljesen átrendezte az arcvonásait. Elnézegettem volna még egy darabig, de éreztem a szoruló hurkot a nyakunk körül…

-         Én… nagyon rég – felelte Elijah. Sir Nicholas szórakozott mosollyal egy távoli ablak felé nézett. Olyan szürreális volt az a mosoly, hogy rögtön azon kezdtem gondolkozni, mi járhat a fejében…

-         Sir Nicholas, mi… nem… - kezdtem, de egyszerre intettek le.

-         Te ezt nem értheted – motyogta maga elé Elijah. Meglepő módon mindketten kerülték a tekintetemet.

-         Hagyd csak, gyermekem, hagyd csak – legyintett szinte játékosan a szellem, majd megveregette Elijah vállát – igaz, hogy a keze társam derekáig süllyedt a semmiben. Döbbenten hátrált egy lépést, majd távozott. Elijah látta rajtam, hogy magamtól nem mozdulnék; megfogta a kezem, és behúzott maga után az ajtón.

-         Khm… ülj csak le – mutatott körbe a kis helységben. Hiába.

Megkövülten álltam a küszöbön, így a ajtó is nyitva maradt. Szél fújt át a kastély ősöreg kövei között; a huzat lódított egyet a rozsdás csuklópántokon, így az ajtó nyikorogva csukódni kezdett Tétován beljebb léptem, pont azelőtt, hogy az ajtó a keretébe dörrent volna. Újabb szélroham vetette magát a falnak, amitől a vékony, gótikus ablak is megrezzent. Vékony cirádáin betűzött a lemenő nap vérvöröse, megvilágítva ezzel a szoba egyik felét betöltő, keskeny ágyat. A másik oldalon egy ódon faasztal állt, fölötte egy apró, üveges könyvszekrényke, telis tele oszlófélben lévő könyvekkel.

De ezen kívül semmi személyes tárgy. Pedig Elijah szobájában voltam.

Sir Nicholasé biztos sokkal zsúfoltabb. Igen, mintha láttam is volna valami ilyesmit, pár perccel ezelőtt a folyosón. Fésülködőasztal, rajta giccses, gombolyagot kergető porcelán kismacskák, és legyezők szétterítve; díszes szekrénysor, az ágy egyik sarkán két cicomás ruha… talán a Szürke Hölgyé lehet? Biztosan. De akkor Elijah …?

Furcsán szédülni kezdtem, a halántékomat pedig mintha jeges tűkkel szurkálták volna. Elijah is észrevehetett valamit, mert halkan megszólított:

-         Violet…?

-         Tessék – suttogtam válaszul. Mellém lépett.

-         Mi történt?

-         Itt laksz – közöltem vele, mintha nem tudná még nálam is jobban.

-         Igen. Mellettem Sir Nicholas, szemben a Szürke Hölgy, hogy eleget bájologhassanak egymással.

Ez érdekelt a legkevésbé. Elijah – egy ilyen kietlen, szürke és egyhangú szobában… társasága Sir Nicholas és a többi öreg szellem… hogy élt, vagyis, hogy halt, mielőtt engem megismert volna?!

Megborzongtam, és összefontam a karjaimat magam körül. Észre sem vettem, hogy a szemem sarkából kigördült egy tűzszerűen forró könnycsepp… Elijah egy pillanattal később már mellettem állt, kezében egy összehajtogatott ruhadarabbal. Átkarolt, és a kezembe adta a felsőt.

-         Ne haragudj. Megbántottalak valamivel? – suttogta egyenesen a fülembe. Megpördültem, és szó szerint a nyakába vetettem magam. Ő is szorosabban ölelt, ahogy a vállába fúrtam az arcom. Lassan simogatni kezdte a hátam, és lassan megnyugodtam, de a reszketésem nem múlt el. Felemeltem a fejem, és Elijah gyönyörű, barna szemébe néztem. Halványan elmosolyodott, aztán… homlokon csókolt. Gyengéden a bőrömhöz szorította azokat a hihetetlenül bársonyos ajkait, s ebbe az óvatosságba beleborzongtam. Elijah elhúzódott, nyelt egyet, aztán halkan megjegyezte:

-         Forró a homlokod, Violet…

-         E-elég rosszul v-v-vagyok – dadogtam. Némán segített belebújni az inge, aztán hagyta, hogy reszketve a talárjába kapaszkodjam. Végigsimított a hajamon.

-         Nem kéne a gyengélkedőre menned? Ne érts félre, nem zavarsz…

-         Hányingerem van… - motyogtam válaszul.

-         Sajnálom, hogy kiborítottalak.

-         Nem, dehogyis… Nem te tehetsz róla.

-         Felkísérjelek?

-         Nem, köszönöm, nem kell…

Utoljára megöleltem, majd kibotorkáltam a szobából. Bizsergett a homlokom, ahol Elijah megcsókolt… Úgy döntöttem, nem kell a gyengélkedőre mennem, pont megfelel a háló is. Csábító volt a gondolat, hogy Elijah-nál töltsem az éjszakát – de csak nem törhetek rá! Viszont ő is átjött már, sőt talán nem is egyszer… Végül az üres hálóba tévelyegtem, és ruhástul az ágyamba zuhantam.

Félálomban jöttem rá, hogy még mindig rajtam van Elijah inge. Nehéz fejjel könyököltem fel, hogy jobban megvizsgálhassam. Lenvászonból készült, a használattól kellemesen puhára kopott. A mellkasi részén lévő zsinegből megállapítottam, Elijah ezt hordta a talárja alatt… csak a bőrén… Visszahajtottam a fejem a párnára, és reszketve átöleltem magam, hogy az ing minél szorosabban a kézfejemre és a tenyerembe simuljon. A remegésem szép lassan bizsergéssé változott, s én Elijah óvatos csókjának emlékével merültem lázálomba…