Nem emlékeztem, hogy kerültem a gyengélkedőre, vagy hogy mennyi időt töltöttem ott, mielőtt felébredtem volna egy végtelennek tetsző, mély álomból. Feltornáztam magam a könyökömre, de egy elhaló nyögéssel ismét visszahulltam a párnára. A fejem nehéz volt, és majd szétrepedt a fájdalomtól. Percekig csak feküdtem, mígnem megjelent Madam Pomfrey. Egy szót sem szóltam, mégis azonnal az ágyamnál termett. Megnézte, forró-e a homlokom, aztán leült az ágyam szélére.

 - Kisasszony, hogy érzi magát?

 - Csak a fejem fáj.

 - Egyébként teljesen jól van?

 - Azt hiszem, igen. Mióta vagyok a gyengélkedőn?

 - Három napja. De először is igya meg ezt – nyújtott felém egy, a szagából ítélve erősítő főzettel teli kis serleget. Tűnődve figyelte, ahogy szó nélkül kiiszom a keserű italt, majd lerakom a serleget az éjjeli szekrényre.

 - Miss Westward, nem tudja, mitől ájult el?

 - Elájultam? – kérdeztem vissza csodálkozva.

 - Igen – bólintott az asszony. – Hát nem emlékszik?

 - Nem, semmire. Illetve… az még rémlik, hogy este lázasnak éreztem magam. De ettől nem kellett volna ennyire rosszul lennem

 - Persze, hogy nem! Biztos csak megerőltette magát. Most pihenjen!

 - De mikor mehetek el?

 - Ha kipihente magát, és nem lesz rosszabbul! – közölte ellentmondást nem tűrve Madam Pomfrey, majd felállt, és a szobája felé indult. Közben intett a pálcájával, mire az ablakok előtt összehúzódott a függöny, és az ágyam mellett égő gyertya lángja szisszenve kialudt.

 - De én nem…! – kezdtem, majd rosszkedvűen átfordultam a másik oldalamra.

Három nap! Egy végtelenségnyi idő – ráadásul Elijah nem hinném, hogy tudja, mi van velem… még hogy aludjak! Látni akarom! Ezzel a hirtelen elhatározással megpróbáltam felülni, ám a fejem a mozdulattól meghasadni készült. Dühösen húztam össze magam egész kicsire a takaró alatt. Mégis aludni kéne, úgy gyorsabban telik az idő, döntöttem végül. Csak éppen három nap eszméletlenség után képtelenségnek tűnt, hogy sikerüljön.

Egykedvűen vizsgálgatni kezdtem a szomszédos ágy lábait, és a szürkés köveket alatta. Nagyjából öt percig bírtam a tétlenséget, majd éreztem, ahogy az agysejtjeim mozgásba lendülnek…

Mi lenne, ha nagyon, nagyon, egészen lassan próbálnék felállni?

Lassított film szerűen ültem fel. Csak egy pillanatra sötétült el előttem minden. Lábaimmal kitapogattam a papucsom, és belebújtam, majd csigalassúsággal felálltam. Éljen, sikerült! Apró lépésenként közelítettem az ajtó felé, és már majdnem elértem a küszöböt, mikor szép lassan minden kezdett elfeketedni. Nem, nem! Ugye nem? Futott át az agyamon, de hiába – minden elsötétült körülöttem. Azt hittem, mindennek vége, de ekkor két erős kart éreztem a derekamon… teljesen váratlanul egy mellkashoz préselődve találtam magam. Megmarkoltam a kezem ügyébe kerülő ruhaanyagot, és vártam, hogy szó szerint megvilágosodjak, ki kapott el.

Először egy olyan lenvászon inget pillantottam meg, mint ami rajtam is volt a hálóing felett, majd ahogy felnéztem, megláttam Elijah döbbent-rosszálló arcát is.

 - Izé… szia! - suttogtam halkan, és félve rámosolyogtam.

 - Elárulnád, hova készültél ilyen állapotban? – kérdezte most már inkább mérgesen, mint meglepve. – Nem, ne válaszolj – rázta meg a fejét, mikor látta, hogy szólásra nyitom a számat.

 - Meg akartalak látogatni!

 - Mintha nem lennék itt most is, mint eddig, várva, hogy magadhoz térj…!

 - Minden nap?

 - Persze – pirult el egy kicsit Elijah. – Mondjuk honnan is tudhattad volna… De olyan rossz volt nézni, ahogy majdnem összeestél…

 - A te karjaidban nem is lenne nehéz – suttogtam, mielőtt még meggondolhattam volna, mit is mondok.

Elijah döbbenten eltátotta a száját, majd szeméből végre eltűnt a rosszállás, hogy valami egészen másnak adja át a helyét. Már épp szólni akartam, hogy sajnálom, és nem úgy értettem, mikor szélesen elmosolyodott.

- Szóval az én hibám az egész, mi?

Egyik kezével még mindig tartotta hátamnál, míg a másikkal hirtelen elkapott a térdem környékén, és mielőtt megdöbbenhettem volna, az ágyam felé indult, karjaiban velem. Nem úgy tűnt, mintha nehéznek találna. Óvatosan lefektetett az ágyra, de hiába, én azonnal felültem, csak hogy közelebb legyek hozzá. Ő égre emelt tekintettel sóhajtott fel, és gyengéden visszanyomott fekvő helyzetbe. Nem szóltam semmit, de szúrósan néztem rá.

Megadóan sóhajtott, majd leült az ágyam szélére. Félénken rámosolyogtam, ő pedig viszonozta a gesztust.

 - Szóval, mi a diagnózis? Mitől lettél rosszul?

 - Igazándiból – haraptam az ajkamba – fogalmam sincs. Talán csak a kimerültség, vagy ilyesmi.

Elijah, mintha meg sem hallotta volna, amit mondok, meredt maga elé. Nem szóltam, mert láttam rajta, hogy elgondolkodott. Majd hirtelen rám nézett, összehúzott szemöldökkel.

 - Nem álmodtál véletlenül valami különöset?

 - Nem – válaszoltam némi töprengés után. – Hidd el, nem emlékszem semmire sem. Miért, kellett volna?

 - Dehogy, egyáltalán nem – nézett félre Elijah. Figyeltem, ahogy beszéd közben meghúzogatja inge ujját.

 - És, mi jót csináltál az elmúlt napokban? – kérdeztem jobb ötlet híján.

 - Hát… aggódtam – válaszolt még mindig valahová a távolba nézve, majd hirtelen ismét felém fordult. – És beszéltem Dumbledore-ral.

 - Ezt említette a múltkor Nick is. Mit jelent ez? Miről beszélsz vele?

 - Talán majd máskor, Violet. Most pihenned kell.

 - Jaj, ne! Sajnálom, ha érzékeny témát fogtam ki, de ne menj el! – könyörögtem.

 - Ugyan! Csak azt akarom, hogy kiengedjenek innen. Közeledik május, egyre jobb az idő. Kimehetnénk a parkba.

 - Remek lenne! – mosolyogtam rá.

 - Akkor igyekezz a gyógyulással, rendben? És… vigyázz magadra! – komolyodott meg a tekintete.

 - Persze, rendben – bólintottam ösztönösen Egy darabig a szemembe nézett, majd bizonytalanul lejjebb siklott a tekintete. Lassan kinyújtotta a kezét, majd gyengéden, szinte félve végigsimított az arcomon, majd a hajamat a fülem mögé simította. Már húzta volna el a kezét, mikor hűvös ujjaimmal átfontam a csuklóját. Megdermedt. Csigalassúsággal simítottam végig hosszú, vékony ujjain. Halkan felsóhajtott. Ez a sóhaj egyszerre tűnt zavartnak és vágyakozónak.

Majd felállt; a kezem visszahullott a takaróra. Tanácstalanul néztem Elijahra, de nem tudtam elkapni a tekintetét. Valami köszönésfélét motyogott, és elment.

Egy darabig nem tudtam elaludni. Egyáltalán nem éreztem magam álmosnak. Újra és újra megérintettem az arcomat ott, ahol Elijah ujjai érintették. Aztán, mikor mégis álomba merültem, mintha az egész testemet gyengéd ujjak simogatták volna…