Mikor felébredtem, már majdnem tíz óra volt. Még ki sem nyitottam rendesen a szemeimet, már mosolyogtam arra a gondolatra, hogy találkozom Elijahhal. Kezdtem megszeretni a szombatokat…

Gyorsan összekapkodtam a ruháimat, elköszöntem Madam Pomfrey-től, és már indultam is a háló felé. Csak ne legyenek ott a lányok, ismételgettem magamban, mint egy mantrát. Csak ne legyen senki a szobában, amikor lepakolok, csak hagyjanak békén, hadd mehessek Elijahhoz…

Imáim nem találtak meghallgatásra, már a csigalépcsőn hallottam Cornelia és a többiek hangját. Óvatosan beléptem, becsuktam magam után az ajtót.

 - Nocsak, nem akarsz minket telibe hányni? Vagy ma már megtetted valakivel a folyosón idefelé? – A lányok felröhögtek. Ettől a hangtól azonnal megfájdult a fejem.

 - Igazából épp csak beugrottam, már megyek is, szóval nem lesz túl sok időm bunkó embereket leokádni – hadartam gondolkodás nélkül. Cornelia arcára nézve azonnal láttam, hogy a mondat ütött, de nem úgy, ahogy én vártam. Kikászálódott az ágyból, és idegőrlő lassúsággal elém sétált. Hátra akartam lépni, de kinyújtotta a kezét, és megragadta a karomat.

  - Ó, nem, kisasszony, nagyon tévedsz – mondta halkan, mosolyogva. – Úgy hiszem, nagyon is sok időt fogsz ma itt tölteni. Pár másodpercig tekintetét az enyémbe fúrta, hogy aztán nevetésben törhessen ki. – Mitől vagy így meglepve, Sámson? Jogos büntetés, a kedves megjegyzésedért cserébe. Ann, add a pálcám.

Annie kibújt az ágyból, a másik két lány némán figyelte, ahogy megkeresi barátnője pálcáját az éjjeli szekrényen, majd mellé áll, és a kezébe adja.

 - Hallottad, nem? – válaszoltam alig remegő hangon.

 - Te pimasz ki kurva…! Majd én segítek neked lefeküdni, mint anyuka a babájának, jó lesz, ugye? – majd megragadta mindkét vállam, és teljes erőből meglökött, így az ágyra estem. A hátam bevertem az ágyamon heverő könyvekbe, ezt látva Ann harsány nevetésbe kezdett. Cornelia rám szegezte a pálcáját. Repednének meg a hangszálaid, Ann, gondoltam összeszorított szemekkel.

Ekkor furcsa zajt hallottam, olyan volt, mintha betörték volna az ajtót. Nem mertem kinyitni a szemem, csak vártam, hogy fájdalmat érezzek. De csak egy sikolyt hallottam a szoba másik feléről, aztán Cornelia “Mi a…?” motyogását. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy az ajtó sarkig tárva van, és a küszöbön egy alak áll, kinyújtott karokkal. Nem tudtam kivenni, ki lehet, és mit csinálhat. A következő pillanatban a jelenséghez közelebb álló Annie összeesett, majd Cornelia szemei óriásira tágultak a félelemtől. Nem volt ideje leereszteni a pálcát – mintegy varázslatra kiesett a kezéből, koppant a kövön, és Ann mellé gurult.

 - Ne, ne, NNEEE! HAGYD ABBA! – sikított Cornelia. Ahogy felé néztem, láttam, hogy remegve tépi saját haját. Mögötte pedig egy elmosódott alak állt, kecses ujjait szétfeszítette, és a lány felé tartotta, arca eltorzult a dühtől. Hirtelen kitisztult a kép, és megláttam, ki sietett a segítségemre – Elijah.

Rám nézett, és én kiolvastam a tekintetéből a mondatot: menj le a parkba, utánad megyek! Bólintottam, és futva kifelé indultam.

Már rég magam mögött hagytam a kastélyt, mikor lefékeztem. Úgy szúrt a tüdőm, hogy muszáj volt leülnöm a fűbe. Túlságosan kalapált a szívem ahhoz, hogy a történteken gondolkozzam, így aztán remegő ujjaimmal simogatni kezdtem a fűszálakat. Hihetetlenül zöldek voltak – Elijahnak igaza volt, tényleg itt a nyár. Levettem a cipőmet.

Pár perccel később hallottam, ahogy Elijah ledől mellém a fűbe. Kipirult arcán láttam, hogy ő is futott, de nem nagyon értettem, miért. Egy ideig csak feküdt csukott szemmel, én pedig figyeltem, ahogy kócos, szőke tincsei szétterülnek körülötte a fűben. Aztán kinyitotta a szemét, és egyenesen rám nézett.

  - Túl jóhiszemű vagy, Violet! Szerintem rosszabb is kitelt volna tőle.

Figyeltem, ahogy a fűszálak árnyéka táncot jár az arcán, majd közelebb hajoltam hozzá, és arcon csókoltam.

 - Akkor is köszönöm. – lassan kinyitotta a szemét, és rám nézett. Félénkén rámosolyogtam, majd a sarkamra ülve elkezdtem a haját rendezgetni, hogy úgy terüljön szét körülötte, mint egy glória. Úgy nézett ki, mint egy angyal. Észre sem vettem, hogy félig tátott szájjal simogatom Elijah haját, és révetegen nézem szempilláinak árnyékát az arcán. Nagyot nyeltem, majd óvatosan Elijah mellé feküdtem. Ahogy megszűnt a simogatás, lassan kinyitotta a szemét. Észrevette, hogy mellé feküdtem.

 - Meg aztán átolvastam az éjszakát. Eszméletlen, mennyire elferdítik néhol a tizennegyedik századi rítusokat! Beltaint nem a varázslók ünnepelték, hanem a pogány ősanya-hitűek.

 - Itt van, a másik oldalamon – mosolyodott el. Óvatosan átnyúltam fölötte, és megfogtam a málló, bőrkötéses könyvet. Kíváncsian olvasni kezdtem, az idő szárnyakon repült, mint mindig, ha könyvet vettem a kezembe. Aztán, úgy a hetvenedik oldal környékén attól, amit olvastam, a szívem olyan hevesen kezdett dobogni, hogy attól féltem, felébresztem Elijahot. Így aztán, hogy ezt a békés, boldog állapotot fenntartsam, annyiszor olvastam el azt az oldalt, míg már majdnem fejből tudtam.

“A hegyoldalon gyújtott örömtüzek fénye nappallá változtatta az éjszakát. A levegőben az égő hasábok édes illata és a tavasz első langymeleg lehelete rezgett. A kerek hasú telehold alatt az április májusba fordult, remény és várakozás töltött be mindent.

 - Elijah… jól értelmezem, hogy ilyenkor, szóval, szabad volt a szerelem? Három napig azzal lehettek együtt az emberek, az élők és a holtak, akit szerettek?

 - Csak próbáld ki! Ha te előttem szaladsz a végtelen felé, biztos lehetsz benne, hogy elkaplak – válaszolta, mélyen a szemembe nézve. Felült, haja a hátának csapódott. Figyeltem, ahogy leveszi a cipőjét. – Tudod mit, fogadjunk! Amelyikünknek igaza lesz, az azt tehet a másikkal, amit csak akar.

 - Hé, ez nem ér, sokkal gyorsabb vagy! –szóltam, de ő csak nevetett. Hiába sikítottam, beért; kezét a vállamra rakta.

Elijah magához szorított, és próbálta kivenni a könyvet a kezemből. Ráléptem a lábára, de csak nem engedett. Egyre jobban összegömbölyödtem, már a földön feküdtem, de mindhiába, jött velem, és birkózni kezdtünk. Nagyjából öt percig sikeresen védelmeztem a könyvet, de aztán az egyik kezemet megfogta, és a fejem fölé emelte. Már csak az egyik karommal fogtam a könyvet. Elijah a szemembe nézett.

 - Sajnálom, Violet! – mosolygott rám, és egyetlen határozott mozdulattal kiszedte a kezemből a kötetet.

Most én kergettem őt. A Rengeteg felé szaladt, és ezerszer gyorsabb volt, mint én.

 -Nem lassítanál egy kicsit? Így nem igazán egyenlőek az esélyeink! – kiabáltam neki előre, mire felém fordult, és karba tett kézzel megállt. Jól láttam, hogy nevet. Lassan sétáltam felé. Már csak húsz lépés volt köztünk, már csak tíz, öt… Elijah még mindig nem mozdult. Aztán, mikor már karnyújtásnyira voltam a könyvtől, ismét felnevetett, és végre futni kezdett. Azonnal utánaeredtem. Nem tudom, hagyta –e magát, mindenesetre viszonylag hamar beértem.

 - Ó jaj – motyogta nevetve, és nekidőlt egy fa törzsének. Megálltam előtte úgy, hogy nem tudjon menekülni.

 - Elijah, jól értelmezem? Ma van Beltain első napja? – a mosoly lehervadt az arcáról. Ebben a pillanatban lecsaptam, és diadalmasan a magasba emeltem a kötetet.

 - Jó, tied lehet a nyeremény! Szívesen kiszolgáltatom magam neked, csak ismerd el, hogy győztem!

 - Mi lenne, ha most ledőlnénk és pihennénk egy jó hosszú sort? – bólintottam. – És te mit kívánsz?

 - Én sem szeretném, ha ott aludnál, úgyhogy megbeszéltük – mosolygott rám, majd átkarolt, és visszaindultunk a mezőre.

Szorosan egymás mellé feküdtünk le, de csak a vállaink értek össze egy picit. Figyeltem az eget, és azon tűnődtem, hogy lehet ilyen gyönyörű kék. Úgy tűnt, Elijah már alszik, és én is kezdtem elálmosodni. Óvatosan a vállára hajtottam a fejem, mire halkan felnyögött, az oldalára fordult, és a derekamat megragadva szorosan magához húzott. Egyáltalán nem bántam.

- Igazad van, így sokkal jobb – motyogta csukott szemmel, ajkait mosolyra húzva. Én is átkaroltam őt, és arcomat a mellkasába fúrva hagytam, hogy magával ragadjon az álom…