|
10. fejezet (A Pillangó tánca)
 Nos igen... ez volna hát az utolsó fejezet. A címből szerintem minden kitalálható. Most pedig megyek, mert azt hiszem, ideje keresnem egy pézsét :')
Furcsa belegondolni, milyen egyszerű valójában az, amitől úgy fél az ember. Sokszor gondolkodtam azon, hogy megtegyem-e, és hogyan, még mielőtt Elijahot megismertem volna. De a halálomnak sem volt értelme, ahogy az életemnek se. És jött Ő. Egy darabig az életemnek csak értelme volt. És igen, szerettem élni. Aztán elvették tőlem azt, amiért éltem. Vagy talán Ő maga lökött el? Nem tudom. Mindenesetre hirtelen világosan tudtam, mit akarok tenni, és hogyan.
Először csak felültem a Szükség Szobájának erkélykorlátjára, és meredtem magam elé. Élveztem azt az érzést, hogy alattam több száz méteres a mélység; egy mozdulat, és mindennek vége, és valami talán, nagyon talán, igazából elkezdődhet.
Néztem, ahogy a Nap egyre magasabbra hágott az égbolt lépcsőin. A fény fokozatosan öntötte el a Földet. Felébredt a szél, és lassan borzolni kezdte a magasból aprónak tűnő fák koronáit. Ahogy ébredt körülöttem a világ, én úgy süllyedtem egyre mélyebbre gondolataim fekete tengerében.
Elijah nem fogja magát meggondolni. Dumbledo re az igazgató, amit ő mond, annak úgy kell történnie, és ha kér valamit a kastély egyik lakójától, annak teljesítenie kell azt. Miért szegülne ellen pont Elijah?
Barátságok amúgy is véget érnek. Úgy kellene felfognom, mintha Elijah elköltözött volna. De hát bármikor láthatom a folyosókon…
A jóslat. Csak azért láthatom Elijahot én, csak én, mert képes vagyok őt tiszta szívemből szeretni. De ez nem jelenti azt, hogy Ő is szeret engem.
Szeretet. Annyiféleképp lehet szeretni! És ha Elijah szeret is, biztosan nem úgy, mint én. Barátilag talán fontos vagyok neki, de máshogy… kicsit még jobban… soha. Ez biztos.
És legalább ilyen biztos az is, hogy én szeretem. Nagybetűvel SZERETEM. A lehető legmélyebben és legfájdalmasabban. Úgy, ahogy egy férfi és egy nő szereth eti egymást. Szerelemmel szeretem.
Ja, kérem… hogy az egyikük több mint hatszáz éve halott, a másik pedig nem is lehetne elevenebb a kitépett, vérző szívével?
Na ne nevettessenek, ilyen létezik?
Igen, de már nem sokáig, gondoltam. Előrébb csúsztam a korlá ton. A szél belekapott a hajamba, hogy megtáncoltassa körülöttem.
Egy utolsó kétely ütött szöget a fejemben. Ha Elijah nem úgy szeret engem, ahogy én őt, akkor mi lesz? Képes leszek a szemébe nézni, anélkül, hogy össze ne roppannék? Képes leszek barátjaké nt viselkedni? Elfedni, mélyre temetni, majd megölni magamban az érzéseimet?
Nem hinném. Bármit is mondott Elijah, gyenge vagyok; ehhez mindenképp.
Legfeljebb elmegyek a Roxfortból. Templomokban és temetőkben fogok kísérteni, minden májusi teliholdkor sikolyokkal, rombolással és zokogással próbálom kiadni magamból a végtelen fájdalmat. Az emberek félni, rettegni fognak tőlem, mert életem történetével azt üzenem nekik, hogy ne higgyenek soha, mert nincsen miben. A sors kezét olyan erők irányítják, amik gonoszak és kegyetlenek, és egy csepp könyörület sincs bennük. A szerelem pedig közel sem múló téboly, hanem sírig, sőt, síron, sírokon túl is tartó érzelem! Szerelmes fiatalok kapaszkodnak majd riadtan egymásba, mikor sikoltozva, tombolva rájuk török.
Senki ne merészleje megtalálni a boldogságot anélkül, hogy egy kicsit meg ne keseríteném az életét! Ha már nekem sem sikerült sokáig boldognak lennem anélkül, hogy el ne vették volna tőlem a boldogságom…
Elhessegettem ezeket a gondolatokat. A szerelmesek boldogan halnak meg. S hogy mi lesz utána? Azon ráérek majd akkor gondolkozni.
Ahogy centinként csúsztam eg yre előrébb, szép fokozatosan úgy mosolyodtam el.
Aztán zuhanni kezdtem. Röviden felnevettem. Már semmi sem állíthat meg.
Néhányszor nekicsapódtam a falnak, de nem vesztettem el az eszméletem. Az eget néztem, csak az eget. És ellentétben azzal, amit állítanak, nem pergett végig előttem az életem gyors képkockákban. Elijah arcát láttam magam előtt, és azt hiszem, még akkor is mosolyogtam.
Éreztem, ahogy a hátam iszonyatos erővel a földnek csapódott. Megrekedt a tüdőmben a levegő, és be kellett hunynom a szemem. Mintha egy óriási, fekete örvénybe kerültem volna. Szinte észre sem vettem, mikor léptem át a küszöböt…
A küszöb után egy átjáróba kerültem. Olyan volt, mint egy üvegfalú folyosó, valahol a levegőben. Felülről láttam a holttestem, ahogy a fűben hever, akár egy régi rongybaba. Aztán, vasárnap délelőtt lévén a diákok kezdtek kiszállingózni a kertbe. De mivel senki nem arra ment, ahol feküdtem, nem vettek észre.
Aztán, jó pár órával később megpillantottam C ornelia-t és Anne-t. Egy pillanatra megtorpantak, tanakodva, merre menjenek. És meglepetésemre pont “felém” indultak el. Nevetgéltek, és néha viccesen meglökték egymást. Aztán Ann megállt, mintha egy fal lenne előtte.
- Mi az? Annie? – kérdezgette felvont szemöldökkel a lányt, majd mivel választ nem kapott, követte barátnője tekintetét. Felnevetett, és közelebb sétált.
- Elég fura helyen ütötte ki magát, nem? – kérdezte a mögé lépő Anne-t.
- Nem is tudom … olyan rossz előérzetem van.
- Na ne röhögtess, mi lehetne? Nézd már, mi ez a hacuka rajta?
- Fogalmam sincs – rázta meg fejét a lány. Barátnője komiszul nevetve folytatta.
- Mindjárt felébresztem én, rajtam ne múljon… rosszul tette, hogy nem jött fel a hálóba az éjjel. – azzal két kezét a nyakamhoz emelte , és jó erősen megszorította. Csodálkozás áradt el az arcán, hogy nem pattant fel a szemem.
- Cornelia, engedd el – suttogta Ann. Talán ő már sejtette.
El is engedett. Egy másodpercig fürkészte rezzenéstelen arcom, majd megfogta az ujjaimat.
- Ááááá! Ez… ez hideg! – kiáltotta. Azonnal felpattant, és hátrált pár lépést.
- Úristen, megöltük, megöltük – suttogta Ann, és zokogásban tört ki. Cornelia tátott szájjal, némán meredt maga elé.
És ekkor észrevettem még valamit. Testem mögött egy alak térdelt le a fűbe, hosszú, szőke haja eltakarta az arcát. Cornelia őt nézte tágra nyílt szemekkel. Ezek szerint ők is látták! Elijah lassan a fülem mögé simította a hajam, és gyengéden végigsimított az arcomon. Pont, mint a gyengélkedőn…
Ujjait az enyémbe fűzte, majd metsző pillantással felnézett, e gyenesen Cornelia szemébe. A lány olyan sápadt volt, hogy nem csodáltam volna, ha ott helyben összeesik.
- Nem… nem én voltam … - lehelte maga elé. Elijah megvetően nézte még egy darabig, majd visszafordult felém. Szomorúan elmosolyodott, majd óvatosan elengedte a kezem. Ekkor a lábaim maguktól elindultak, hogy magam mögött hagyjam ezt az állomást is.
Ahogy az “átjáró” végére értem, egy meseszép tájjal találtam szembe magam. Egy magas, vékony töltésen álltam, hosszú, fekete ruhában. A gát egyik oldalán az óriási, fekete végtelen terült el – tudtam, az az élet. A másik oldalon viszont egy széles, de alacsony vi zű folyó kanyargott, a két szélén dombok és tavak váltották egymást. Csak a töltésen mehettem tovább. Nevetésem visszhangzott a semmiben. Tánclépésben, kezeimmel kötéltáncosnőként egyensúlyozva haladtam, lábam elé nézve, hogy le ne zuhanjak. Egy ideig így mentem, majd felhők közé értem, ahol a nap szikrázó fényét félhomály váltotta fel. Puha bodraik bársonyosan simították meztelen talpaimat; rajtuk sétáltam tovább, mert elfedték a gátat. Amerre a szemem ellátott, mindent felhők borítottak. Olyan volt, mint ha a földön fű helyett felhőpamacsok nőttek volna. Egyre sötétebb lett, és fogalmam sem volt, merre menjek. Távolabb kisebb-nagyobb facsoportok feketéllettek, és erős fény szűrődött ki mögülük. Arra indultam hát, néha megbotolva a kiálló felhődarabokban.
Egy néhány fa áltál közbezárt kis rész közepén egy fekete ruhás alak ült. Éreztem, egyenesen rám nézett, vesébe látó, mindentudó pillantással, pedig az arcát sötét fátyol takarta.
- Üdvözöllek – búgta mély, de nőiesen lágy hangon. Pár percig nyakát hátrahajtva figyelt engem, majd lágy mozdulatokkal felállt.
- Ne mondj semmit. Tudom, ki vagy. Most arra kérlek, kövess. – Elindult a fák közé, én pedig kérdés nélkül követtem. Megállt, és intett, hogy lépjek mellé.
- Nemue vagyok, egy rövid ideig én kísérlek téged az utadon. Tudnod kell, hogy becsüllek azért, amit tettél.
- Két világ között sokszor nem is olyan hosszú az út, mint azt gondolják.
Nemue bólintott.
- Régóta tudtuk, hogy nincs mit tenni. Megmondtam Albusnak is, de nem hallgatott rám. Tudtam, hogy nem fogod feladni a hitet a szerelemben.
- Hiszen nincs más, amiben hihetnék. … Lehet egy kérdésem?
- Ezért vagyok itt.
- Ha tudtad, hogy nincs mit tenni … azt is tudnod kell, hogy Ő mit érez…
Felém fordult , szemében furcsa, nevetős villanás táncolt.
- Ezt te legalább annyira jól tudod, mint én.
- Hová megyünk?
- Mindjárt magad is megláthatod. – Pár perc múlva csakugyan így szólt. – Itt vagyunk.
A sötétség mindent ellepett. Az a kevés fény, ami a felhők mögül szűrődött ki, csak arra volt elég, hogy lássam: a felhőkből sírkövek merednek ki, minden felirat vagy díszítés nélkül. Teljesen rendezetlenül hevertek, több méterre egymástól.
- A sírkövek, amiket látsz, azoknak a mementói, akik úgy döntöttek, visszatérnek az életbe, még ha csak kísértetként is. Persze, ismerünk olyanokat is, akik nem önként választották ezt az utat – fordult felém egy kis mosollyal a hangjában. Elijah, gondoltam, és melegség öntötte el a szívem. - Döntened kell, bár szerintem már megtetted. Mész – halottnak, vagy maradsz – a földön, kísértetként.
- Maradok.
- Nincs visszaút. Legalábbis így szól a fáma… a többi már a szerelemre van bízva.
- Hogyan? – értetlenkedtem, de láttam, hogy a fátyol mögött elmosolyodott.
- Nem árulhatok el többet. Tehát maradsz?
- Mindenképp. – bólintottam határozottan.
- Gyere utánam.
Nemue vezetésével a sírkövek közé sétáltunk, majd kisvártatva megálltunk. Alig fél lépés nyire tőlem egy jó réginek látszó, repedezett példány volt.
- Ez az Övé? – suttogtam. Nemue némán bólintott. Lehajoltam, hogy megsimítsam. Alighogy ujjaim a kőhöz értek, mintha egy örvény nyelt volna el. Meglepődni sem volt időm, ismét a kastély tövében találtam magam, ott, ahová lezuhantam. Felültem, hogy megnézhessem magam. Úgy néztem ki, mint amikor a parkban voltam Elijahhal – talán mert akkor voltam a legboldogabb. Viszont mindenem szürke volt. Mi van, ha nem tud majd megérinteni? Elhessegettem ezt a gondolatot, felálltam, és elindultam az iskola felé.
Megálltam ott, ahol először találkoztam Elijahhal – a nagy, ólomüveg ablak előtt. A korlátra támaszkodva néztem a parkot és a távoli hegyeket. Senki nem járt erre, így hát mikor lépteket hallottam, tudtam, ki lesz az.
Hátrafordultam, és mikor elkaptam Elijah tekintetét, ő makacsul behunyta a szemét.
- Miért tetted? – suttogta egész közelről.
- Azt hittem, tudod.
- Annyira félek.
- Mitől? – mosolyodtam el.
- Hogy nem foglak tudni megérinteni.
- Hát nyisd ki a szemed, és próbáljuk meg.
Lassan nézett rám. T udtam, hogy ugyanúgy lát engem, mint én őt legelőször – egy pillanatig szürkének, és aztán …
- Látom a színeket… - suttogta, majd egy végtelenül őszinte mosoly terült el az arcán. – Látom a színeket, Violet…
Én is elmosolyodtam. Már csak egyetlen kételyem maradt…
Elijah lassan közelebb hajolt. Félig lehunyt pillái alól még egyszer, kérdőn rám nézett, majd az utolsó centimétert közösen tettük meg a másik ajkai felé. Először lágyan, szinte félve csókolt, majd ahogy átkaroltam, felbátorodott, és szinte azonnal váltottunk gyengéden szenvedélyesre.
- Annyira sajnálom, annyira szeretlek – lehelte csukott szemmel, egy pillanatra elhúzódva tőlem.
- Ne sajnáld, hiszen itt vagyok… - súgtam vissza. Elmosolyodott, majd a derekamat átkarolva ismét megcsókolt. Szőke tincsei közé túrva még közelebb húztam magamhoz, és belefeledkeztem az érzésbe, amit úgy hívnak: szerelem…
És boldogan haltak, amíg fel nem támadtak...
Anno Domini 2006.
****
Így végződik há t a történet… *hatásszünet, kiélvezi a riadt sikolyokat* … legalábbis amíg bele nem kezdek a folytatásba. Nagyon köszönöm mindenkinek, aki elolvasta a történetemet – pontosabban Violet és Elijah történetét. Rettentő sok érzés kavarog bennem, és most valahogy képtelen vagyok őket szavakba önteni… pedig eddig nem sok gondom volt a fogalmazással *könnyes mosoly* Mindenesetre köszönöm, hogy megálmodhattam, megírhattam, és kicsit meg is élhettem a történetet…. Remélem, mindenkivel találkozni fogok a második rész írása közben is (ami azért kis szünet után fog következni!), és ugyanilyen lelkesek lesztek, már ha lesz legalább ilyen… ’ilyen’ az a történet is. :)
Szeretettel Mindenkinek,
Wilchy
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
