Fájdalom, gyötrelem, szenvedés. Ezek töltik ki mindennapjaim. E kínt te okoztad! Vérző, mély sebet vágtál szívembe, mikor itt hagytál. Most itt vagyok, egyedül. Itt, ebben a házban, s csak az emlékek maradtak nekem. Boldog és vidám, de egyben elszomorító emlékek. Mert tudom, több ilyen emléket nem szerezhetek. Nem fogom többé érezni édes csókodat, forró ölelésed, lágy érintésed. De te elmentél, hogy legyőzd a gonoszt. Hiába győzködtelek, hogy veled mennék, de nem engedted. Azt mondtad, nem bírnád ki, ha még egy szerettedet elveszítenéd. Ezért én beletörődtem, s elviselem a kínzó magányt, mely hatalmas súlyként nehezedik szívemre, s gyötrelemmé teszi napjaim. Tudtod nélkül is részt veszek azonban, úgy ahogy a harcban. Az ország egyik legjobb gyógyítójává váltam. S naponta találkozom undorító sérülésekkel, családjukat vesztett emberekkel. Ma is például az a kisfiú. Szerencsétlen gyermek elveszítette szüleit és ő még csak három éves. Szegény fiú… a sok gond, azonban nem tud felejtetni téged. Minden alkonyatkor gyönyörködöm a lemenő napban. Ahogy aranysárga sugarai vérvörösre festik a füvet és a bárányfelhőket. Mintha mindent beborítana a vér. S amint lebukik a sárga korong, az első csillagok megjelennek. Azokat bámulom most is, és rád gondolok. Mikor még együtt voltunk, sokat nézegettük az ég sötétjében csillámló pontokat. A Cassi-oppey-ját (kasszi- opejját) nyáron, s az Oriont télen. Most viszont még nem jelent meg az a bizonyos nyári csillagkép, csak az esthajnal-csillag és a Göncöl szekér. A tenger lágyan fodrozódik, s a felszínén, mint milliárd apró gyémánt, tükröződik vissza a mélykék ég és a csillagok. Ez a gyönyörű idill, csak néhány percig tartott, mert hirtelen kicsapódik az ajtó. Halkan sikkantok, s megfordulok, hátat fordítva az ablaknak. Nem hiszem el… Te vagy az. Könnyeim kicsordulnak, s patakban folynak végig arcomon. Egyikőnk sem mozdul, csak nézünk egymás szemébe, mégis megértjük egymást. Tudom, hogy most látjuk egymást utoljára, mégis örülök neked. Érzem, hogy csak búcsúzni jöttél. Kiolvasom szemeidből, melyek elszántságot és egyben félelmet tükröznek. Félsz, hogy elbuksz, és mert annyi élet függ a te döntéseidtől, tetteidtől. Most, hogy itt vagy, át akarlak ölelni, hozzád akarok bújni. Elindulok feléd, és letörlöm könnyeim. Átölelem nyakad, majd te is magadhoz húzol. Most biztonságban érzem magam a karjaidban. De te remegsz egész testedben. Félsz, rettegsz. Megfogom kezed és egy fotel felé, húzlak. Leülsz rá, de szemeid még mindig engem néznek. Melléd bújok, és ringatni kezdlek. Lassan megnyugodsz, szapora szívverésed lassul és már te is nyugodtan, ölelsz át. Fejedet felemeled mellkasomról, s tekintetedet szemembe fúrod. Majd megcsókolsz. Már régóta sóvárogtam csókodért. Testem minden porcikáját elönti a boldogság. Ez az érzéki csók, többet jelent nekem minden szónál. Ajkaink elválnak, s egymásra mosolygunk.
- Nagyon hiányoztál - súgom fülébe
- Te is nekem. De holnap délután el kell mennem. Lehet, hogy ez az utolsó közös esténk, ezért élvezzük ki.
- Rendben. De ne mondd, hogy ez az utolsó esténk. Mert miután legyőzted Voldemortot, újra együtt leszünk. Nem igaz?
- Már ha legyőzöm. D e örülök, hogy így fogod fel a dolgot- most először őszintén mosolygott. Visszamosolygok.
- Beszéljünk inkább másról. Ron és Mio hogy vannak?
- Oh, a körülményekhez képest remekül. Mio a Roxfortban látja el a sebesülteket, Ron pedig a minisztérium aurora volt, már felmondott és most együtt harcolunk. És képzeld! Neville és Luna összeházasodott.
- Oh, ezek nagyszerű hírek. Jó lenne, ha én is ott lehetnék a Roxfortba.
- Nem. Nem engedem. Féltelek. Meg ahogy nézem, itt is van elég munka.
- Igen. De szörnyű egyedül! Mindenkivel ott van valaki. Ha tudnád mennyit szenvedek…- elcsuklik hangom és újabb könnycsepp gördül végig arcomon,de letörlöm, amint meglátom arcod. Fájdalmat tükrözött. Szemében tűz lobbant. Csak néz rám, majd halkan keserűen megszólal.
- Ha tudnád… ha csak sejtenéd… én is szenvedek. Minden egyes perc, pillanat kínoz. Minden rajtam áll vagy bukik. Az én tetteimtől, parancsaimtól függ, hogy nyerünk, vagy vesztünk. Milliók életéért felelek. És mindeközben senki sem gondol arra, hogy elbukhatok. Hiszen a történelem legnagyobb és egyben legsötétebb varázslójával kell megküzdenem. Azzal, aki annyi embert megölt, s egy csomó nagy tettet vitt végre. Igen… nagy tettet… gonosz, kegyetlen, és sötét, de nagy tetteket. És nekem, egy húsz éves fiatal, tudatlan fiúnak kell szembe szállni vele. Érted a különbséget? Nem hiába van az, hogy elhagytalak. Szeretlek, és ha te is ott vagy a közelemben, akkor nem tudnék a feladatomra koncentrálni, s folyton aggódnék. De úgy, hogy tudom, hogy itt vagy és hogy nem érhet semmi baj, megnyugszom.
- Egyébként honnan tudtad meg, hogy itt vagyok? Hiszen Dumbledor rejtett ide, hogy ne találj meg, de azért tudjam végezni a dolgom.- halványan elmosolyodott, azonban szemei még mindig keserűséget tükröztek.
- Elmondta Dumbledor, mert mondtam neki, hogy el szeretnék búcsúzni tőled, a végső csata előtt.
- Oh… köszönöm- s csókot leheltem ajkaira.
Szája forró volt és alig érezhetően remegett.
- Holnap délután, ha elbukom, kérlek, ne gyászolj három napnál többet. Nem akarom, hogy szomorú légy miattam.
- Hogy kérhetsz ilyet?- fakadok ki, s egy újabb könnycsepp csordul ki szemeimből. Vigasztalóan átölelnek izmos karjai, s így a mellkasán folytatom a zokogást. Hallom szívverését, s érzem, ahogy veszi a levegőt. Lassan megnyugodok, s álomba ringat a lelki fáradtság, a bánat, a szívünk halk dobogása. S most már nyugodt vagyok, hiszen a gondok nélküli, gyönyörű álomvilágban vagyok.
Reggel a besütő napfény ébresztett. Hallom Harry szuszogását, s megkönnyebbülök. Hát nem álom volt. Tényleg itt van. Hozzábújok, s nézem szép arcát. Eszembe jut a tegnapi beszélgetésünk, s arra gondolok, hogy miért ilyen kegyetlen a sors. Miért kell ilyen hamar, ilyen fiatalon átélnünk ezeket a szörnyűségeket? Szegény Harry. Őt gyötri meg az élet legjobban. Szülők nélkül nőtt fel, csomószor került életveszélybe, s most is minden teher az ő vállán van. Az a legrosszabb, hogy nem tudok segíteni neki. Ha bárhogy tudnék… Mocorogni kezd. Résnyire kinyitja szemét. De édes… csak most veszi észre, hogy nézem. Mosolyog, és én adok neki egy puszit.
-Jó reggelt!
- Neked is – nyújtózkodik, majd elnyom egy ásítást
- Gyere. Menjünk le reggelizni.
- Ok.
Lementünk a lépcsőn, majd végig a folyosón és benyitok a konyhába.
- Remélem nem baj, ha itt eszünk, de minden teremben betegek vannak.
- Nem. Nincs semmi gond.
- Mit kérsz?
- Néhány szelet pirítós jó lesz.
- Rendben.
Fél óra múlva már a kertben sétálunk, és mindenféléről beszélgetünk, amikor elkomorult arcom és szótlanságba burkolóztam. Észrevette, hogy valami nem stimmel.
- Mi a baj?
- Hánykor kell majd menned?
- Ezt most mért kérded? Majd délután.
- De mégis hány órakor? Szeretnék majd rá felkészülni.
- Majd fél hatkor - már ő is elkomorodott.
Megint érzem hangjában a keserűséget és az enyhe félelmet. Ezt észrevéve átölelem. Ő szorosan tart karjaiban és azt szeretném, ha soha nem válnánk szét. Hogy örökre így kapaszkodhassunk a másikba. Eltol magától, néz rám. Nem szól semmit, én mégis értem. Látom szemében a félelmet, a gondterheltséget és a könnyfátyolt, mely ellen küzd, nehogy kicsorduljon. De veszít. Egy-egy könnycsepp végiggördül arcán. Többet nem ejt, de ebben a kettőben benne van minden fájdalma, keserűsége. Arcán csillog a könny útja, s a szemeimben egy-egy könnyfátyol jelenik meg, melyek elhomályosítják a látásom. Átölelem nyakát, s megcsókolom. Forró ajkaink összeérnek, s szenvedélyessé válik csókunk. Faljuk egymás ajkait, majd mikor szétválunk, szorosan öleljük egymást. Kapaszkodunk egymásba, mert nem bírjuk ki másként a terhet, melyet folyton hordozunk, s ami egyre nehezebb.
Nem tudom mi óta állunk így, de egyre jobban beköltözik szívembe a félelem, az aggódás és a kín. Közeledik az idő, amikor elmegy, és talán sose jön vissza. Elhúzódom tőle, ő kérdőn néz rám, de én csak megfogom a kezét, és húzni kezdem. Ő követ, s értetlen arcot vág. Öt percig mentünk csendben, amikor befordulok, és egy szökőkúttal találjuk szembe magunkat. A titkos udvart vörös és fehér rózsák veszik körbe. A víz halk csobogása és a finom illat, megnyugtatja lelkünket. Leülünk a kút peremére és a tiszta vízbe, nézünk.
- Ez gyönyörű- néz körbe újból ámulva
- Örülök, hogy tetszik - mosolygok rá, majd csókot lehelek ajkaira.
Mikor elválunk, furcsa, gyermeki tűzet, látok zöld szemeiben. Ördögien elmosolyodik, erre én gyanakvó leszek. Fürkészem arcát, mikor hirtelen langyos vizet érzek arcomon. Hát ezért volt ilyen.
- Ezt nem kellet, volna. Most megkeserülöd!- most rajtam volt a sor, hogy ördögien vigyorogjak. Hatalmas adag vizet fröcsköltem arcába, melyre nem késett sokáig a válasz. Elkezdődött a vízi csata. Nem nevettem ennyit az elmúlt időkben. Önfeledten játszottunk, kergetőztünk. Majd mikor elfáradtunk, lefeküdtünk, az egyik rózsabokor tövébe a puha pázsitra. Egymásra nézünk, s a másik láttán szívből jövő kacagásban törtünk ki.
- Olyanok vagyunk, mint a gyerekek- mondom kacagva
- Az miért baj? Hiszen a szívünkben még azok vagyunk nem?
- De – s adtam neki egy puszit.
Leszakított egy vörösrózsát, s nézegetni kezdte.
- Ha túlélem a mai napot és nyerünk, küldök neked egy ilyen rózsát. Ha nem kapsz, az azt jelenti, hogy elestem és a csatát is elvesztettük. Ha fehéret kapsz- itt leszakít egy fehéret- , akkor nyertünk, de én elestem- rám néz, s szemeiben már nincs félelem, se keserűség. Egyetlen egyet mutatnak: eltökéltség.
-Rendben. De akkor kapjak ám rózsát. És az, vörös legyen!
- Nem garantálhatom, de azon leszek- arcán halvány mosoly suhant át
Átölelem, s tudom, hogyha fehérrózsát kapok, vagy nem kapok semmit, az életemnek vége. Még szorosabban bújok hozzá, s már hallom szívverését. Egyszerre vesszük a levegőt, és mikor megnyugodtam, felülök. Kiszedem hajamból a leveleket és a szirmokat. Harry is felül. Elmosolyodom a haja láttán. Fekete kócos hajában a vörös és fehér szirmok rikítnak. Hozzálátok, hogy az övéből is kiszedjem azokat. Mikor végzek, feláll, majd engem is felsegít. A toronyórára néz, öt perc múlva fél hat. Leolvad arcunkról a mosoly és elindul a kert kijárata felé. Én előbb leszakasztok egy-egy szál fehér és vörös rózsát. Utána szaladok. A kapuban csak nézzünk egymásra, s a csöndet én töröm meg.
- Hogy biztosan legyen rózsád - átnyújtom a két virágot és azokat a talárja zsebébe rakja.
- Köszönöm…
Magához húz, s szenvedélyes búcsúcsókban forrunk össze. Mikor megkondul a harang, elválunk. Néhány pillanatig nézzük egymást, és erőt merítünk. Ő int egy utolsót, majd eltűnik. Szívembe rögtön beköltözik az aggodalom, a féltés. Néhány percig még állok ott, majd felmegyek a szobámba.