Leülök az ablakhoz és nézem, ahogy eljön az alkony, s a nap sugarai vörösre festik a tájat. Majd lebukik a dombok mögé és feljön a Hold. Megvilágítja az utcát, a kertet, a házat, s engem is ezüstös ragyogásba von. Az égbolt apró gyémántjai is megjelennek. Én nem teszek semmit, csak meredek a messziségbe, s arra gondolok, hogy valahol a távolban élet-halál közötti csata folyik. A langyos nyári szellő, felhőket fúj az égre, s azok lassan eltakarják a csillagokat és a Holdat. Nem sokkal később, az eső is elered. Eleinte csak csepeg, majd zuhogássá fokozódik. Egyre többször dörög, s hasítja át az eget egy villám. Sötétség borítja be a világot.

 Egész éjszakán át, tartott a vihar, s még most is csak ömlik az eső az égből. De hirtelen néhány fénysugár tör utat magának  a sötét felhők között. A fény egyre erősödik, s a zuhogás is csendesedik. Már nem villámlik, s nem is dörög. De az eső még mindig esik.

 Furcsa látvány tárul a szemem elé. A fény és a sötétség két külön részre bomlik, s így vannak egymással szemben. Mint jó és rossz, fekete és fehér. És összecsapnak. Hol a fény, hol a sötétség arat győzelmet a másikon. S ez az égi háború estig eltart. A nap lemegy, s néhány pillanatig sötétség uralkodik a világon. Majd megjelennek a csillagok és a Hold. Ragyogásukkal, szinte nappali fényességet kölcsönöznek. Ilyen csodát még sosem láttam. Szívembe remény költözik. Megpillantom a Cassi-oppeyát, s könnyek gyűlnek szemembe, melyek ki is csordulnak, miközben felidézem a boldog emlékképeket. „Hatodikban csattant el az első csók. Ott ültünk a fűzfa alatt, a tó partján, s onnan bámultuk a csillagokat. Tanítgattad, hogy melyik-melyik. A nevünket belevéstük abba a fába a többi közé…”

-          Oh istenem… Miért kell nekünk ennyit szenvednünk. Mit követtünk el? MIT?

Az égi csata még mindig tart. Az eső csak ömlik és ömlik. Hirtelen egy villám csap egy közeli fába, s az lángra lobban, miközben egy ága nagy robajjal a földre zuhan. Az aranysárga lángok megvilágítják körülötte a zöld pázsitot.

-          Az eső majd eloltja - gondolom magamban.

De a lángok csak nem hunynak ki. Feltámad a szél, s a szikrákat egy másik ágra fújják. Az is meggyullad. Felugrok és pálcával a kezemben, lerohanok a lépcsőn, majd végigfutok a kerten, s megállok a két fánál.

-Aquamenti- kiáltom teli torokból, s a vízsugarat a fára irányítom. Néhány perc múlva már a másik fán lévő tüzet próbáltam eloltani. De a szél még mindig rettenetesen fúj, s újabb és újabb tüzek élednek. Ijedségemben kabát nélkül rohantam le, így most rettenetesen fázom. A talár egy része az esőtől rám tapad, a másik részét a szél tépázza. A jéghideg anyagtól, és borzalmas időjárástól a bőröm hófehérré vált, s hosszú vörös hajamat is cibálta a szél, miközben leválasztja a fejbőrömre tapadt vizes tincseket. Elkeseredett harcot vívok a természet erőivel. A tomboló vihar nem csillapodik, az erőm viszont egyre jobban fogy. Elkeseredetten védem mostani otthonom, s a rózsakertet a pusztító lángoktól. Kétségbeesve kiáltok segítségért, de hangomat elnyeli a vihar iszonytatos zaja. Nem jön senki, nem hall senki. Egyedül folytatom a tűz oltását. Csak szemem sarkából látom, hogy szivárvány ragyog az égen, s a nap is hamarosan felbukkan. Legalábbis ezt sejtetik a vöröses, aranysugarak. Az eső még mindig zuhog, de a szél csillapodik. Már csak két fa van hátra.

Egy óra múlva, már azok is lángoktól mentesen, feketén állnak. Körbenézek, hogy felmérjem a károkat, melyeket a tűz és a vihar okozott. Viszonylag sok növény túlélte. A ház oldala csak kormos lett, a rárakódott pernyétől, hamutól. A kert is megúszta, csak kisebb ágak terítik be, melyeket az orkán erejű szél felkapott, majd levágta. A rózsakert… Félve nézek oda,. Majd megkönnyebbülök. Szinte érintetlen. Erőtlenül elmosolyodom, majd elindulok a ház felé. Útközben eltűnődöm.

-          Remélem Harry, még életben van – sóhajtok, s felnézek az égre. Még mindig ömlik az eső a fekete felhőkből. A Nap is feljött már, s fényben füröszti a tájat. A szivárvány is fenn csillog az égen. Színesen pompázik: sárga, piros, zöld, kék, lila. Akaratlanul, de mosolyra húzódik a szám. Hermione, oly buzgón magyarázta, hogy hogyan is keletkezik ez a színes tünemény: „a nap sugarai az esőn át megtörnek, s így színesek lesznek az esőcseppek, s azokat látjuk összefüggően szivárványnak.” Miközben beszélt alig figyeltem rá. Csak bámultam ezt a gyönyörű csodát.

-          Vajon mi van most Mióval? Él még egyáltalán?

Hangos sóhaj tör fel belőlem. Továbbindultam, de meggondoltam magam, így egy éles kanyarral másik útvonalat választottam. A rózsákhoz mentem. Leülök a szökőkútra, s a vizet nézem, ahogy az eső körökkel tarkítja. A rózsák édes illata lengi be ezt a kis kertet, s mélyen belélegzem azt. Szinte szívemig hatol ez az illat. Emlékek. Mindenről jut eszembe egy-egy. Közeli vagy távoli, de mindenről valaki vagy valami eszembe jut. Rózsákról Harry, szivárványról Mio, nevetésről Fred és George, sötétről Voldemort, a fényről Dumbledore. Addig-addig álmodoztam, gondolkoztam, hogy a nap újból délután körül járt. Ruhám és a hajam teljesen rám tapadt, s vacogva ültem. Nagyokat szipogtam, hisz nagyon sok időt töltöttem az esőben.

-          Iszonyatosan éhes vagyok - döbbentem rá.

Rászántam magam, hogy felálljak és visszamenjek a házba. Még leszakasztottam egy vörösrózsát, s azt szagolgatva mentem be. Ettem pár falatot, majd megnéztem a sérülteket. Sokan hiányoztak. Hol vannak? Végigfutottam a folyosón, és minden szobába benéztem. Csak a nagyon súlyos betegek voltak ott. Hol vannak? Kathy! Ez az!

-          Kathy! Hol vagy? Kathy!- semmi válasz

-          Hol vagy Kathy? Hol van mindenki?

-          Harcolnak - mondja egy rekedt hang

-          Ki az? Hol van?

-          A szobában. Ian Grey vagyok. Én is ott lennék, ha nem lenne egy ilyen sebem- egy barna hajú, mogyoróbarna szemű, harminc körüli férfi tartozott a hanghoz. Elég jóképű volt.

-          Nekem miért nem szóltak?

-          Maga Ginny Weasley?

Bólintottam

-          Parancsba kapták Harry Pottertől, hogy magának tilos szólni.

-          De miért?

Megvonta a vállát. Könnyek szöknek a szemembe.

-          Hozzak önnek valamit? Fájdalomcsillapítót?

-          Nem kell köszönöm- lágyult el a hangja

-          Megnézem a sebét. Le kell cserélni a kötést. Mindjárt jövök, csak hozok gézt, meg véralvadás gátló főzetet.

Kiléptem a szobából, és elindultam a tároló szekrényhez. Szúrták a könnyek a szemem, de nem engedtem, hogy kicsorduljanak. Erősnek kell lennem. Győzködöm magam, majd ruhám szélével megtörlöm szemeim. Határozottan indulok vissza Ian-hoz.

-          Ezt vegye be, mert ahogy nézem, olyan átok találta el, amely gátolja a vér alvadását- odaadom neki a üvegcsét. Elfintorodik, amikor beveszi, de nem szól semmit. Leszedem a kötését, majd letisztítom a sebét. Elég ronda, de meg se rezzentem.

-          Ez most kicsit csípni fog, mert a géz át van itatva egy kis fertőtlenítővel.

-          Rendben.- mikor rárakom a szinte friss sebre a kötést felszisszen.

-          Készen van. Kér valamit enni vagy inni?

-          Köszönöm nem. A másik gyógyító mielőtt elment adott mindenkinek- rám mosolyog, s én viszonzom azt

-          Rendben. Akkor most pihenjen. Viszlát.

-          Viszlát.

Visszarakom a maradék gézt, meg a többit és felvonszolom magam a szobámba. Forró fürdőt veszek, amitől visszatér az élet a zsigereimbe. Már majdnem elaludtam, amikor kikászálódtam a vízből. Meleg ruhát vettem fel, s beledőltem az ágyba. Ahogy a fejem a párnát érte, már aludtam is.