Azt tervezik, meglepik Voldemortot…
Lehetetlen. Nem vihetik magukkal õt. Nem! - gondoltam, és kirontottam a szobámból. Leszaladtam a lépcsõn, és döbbenten álltam meg a földszinten.
A Rend "kiválasztott" tagjai búcsúzkodtak. Õ a hideg kõfalnak támasztotta a hátát. Gondolataiba merült. És én tudtam, mirõl szólnak azok a gondolatok. Ez a bajom! Ki kell vernem a fejébõl…!
Észrevett. Rám irányította zöld tekinteteinek sugarát, amit a Próféta nem is oly rég "már szinte földöntúli"-nak ítélt. Viszont senki másnak nem tûntem fel. Ott álltam a lépcsõ aljában, mintha a lábaim gyökeret eresztettek volna.
Lupin lassan bólintott, majd Harryre nézett. Õ nem nézett viszza rá. Csak engem bámult meredten. Remus is felém fordult, de én sem törõdtem vele.
A rendtagok elindultak. Harry elfordította tekintetét, ellökte magát a faltól, és utánuk indult.

Szám néma kiáltásra nyílt. Hirtelen lejátszódott elõttem az elmúlt néhány hónap… mennyit nevettünk Harryvel! Milyen más mindig, amikor velem van…
Különösen egy nap ragadt meg az emlékezetemben. Egy mugli filmet néztünk meg. "Az elsõ lovag"-ot. Utána egy darabig Lancelot-nak hívtam. Lélekben nagy volt a hasonlóság köztük…

Harry másodszorra indul Voldemorttal küzdeni. Az elõbbinél én is vele voltam…
Pontosabban Voldemort használt túsznak. Épp hogy megmenekült. Szerinte én mentettem meg. Mikor beugrottam a kötözõ átok és õközé. Ha eltalálja a varázslat, nem tudja kimondani a sóbálvány-átkot, nem sikerült volna megszöknünk…

A film után, karácsonyra egy pólót kaptam Harrytõl. "Liones" volt a hátára írva. Tudtam, hogy a mese hõsnõje volt az uralkodója Lionesnek, de nem is sejtettem, miért kapom ezt. Akkor megfordult, és megláttam. "Camelot", hirdette a felirat az õ hátán. A hõsnõ elsõ férjének az országa…!
- Tudtam, hogy tetszeni fog. - mondta, mikor a nyakába borultam. De ennyi. Más semmi…

Viszont most is ez a felsõ volt rajta...

Villám gyorsan mérlegeltem. Nem leszek ott, hogy megmentsem. Igazság szerint senki sem tudja megmenteni… illetve…
A hangom, mint egy fuvallat szállt át a termen Harry felé…
- Lancelot…
Megfordult. És vette a lapot. Lassan bólintva válaszolt.
- Királynõm.
Már nem csak Harry meredt rám. Mindenki más is. De nekem most csak Harry létezett. Most, talán életemben elõször nem voltam zavarban. Csak egy egész kicsit pirultam el. De lehet, hogy a könnyektõl volt, amik alattomosan ellepték a szememet. És mondtam, ami a szívemen volt.
- Tartozom… - kitöröltem szemembõl a könnyeket. - Tartozom neked egy csókkal.
Döbbenten nézett rám. Könnyes szememmel szinte könyörögve meredtem rá. Elindult felém. Én is felé. Felnéztem rá. Zöld szemei most nem nyugodtan csillogtak, mint az elõbb, hanem úgy fénylettek, mint egy felkavart üst tartalma…
És ott. A Fõnix Rend tagjai elõtt. Mindenki szeme láttára… megcsókolt. Én sem maradtam tétlen. Attól a csóktól felkavarodott a gyomrom, a lábam kocsonyává változott, és ha Harry nem fogta gyengéden a vállamat, biztos, hogy elesem. Pár másodpercig tartott csak, pedig legszívesebben órákig vele maradtam volna.
Elvált tõlem. Tekintetét az enyémbe fúrta. Azt hittem, ott ájulok el. De nem tettem mást, csak kitöröltem a könnyeket a szemembõl.
- Szia, Ginny… királynõm… - tette hozzá olyan halkan, hogy csak én hallhattam.
- Szia, Harry… Lancelot… - követtem példáját.
Sarkon fordult, és kérdõn Lupinra nézett. Az gyorsan bólintott, és finoman oldalba bökte a döbbent Tonksot. A menet elindult, én pedig végleg lebénultam. Csak álltam ott, ahol voltam, és Harryre meredtem.
Az ajtóból visszanézett rám. Olyan kábult voltam, hogy semmit sem tettem, csak továbbra is néztem. Bár az egész fél percig tartott, nekem óráknak tûnt. Az a hihetetlen, zöld tekintete… mintha titkokat mondott volna, amiket csak én hallok.
Aztán megfordult. Hamarosan becsukták maguk mögött az ajtót.

Senkivel sem törõdve felmentem a szobámba.
Én voltam az egyetlen, aki aznap éjjel semmit sem aludt.
Helyette egy fekete pólót szorongatva ültem Harry ágyán…