„Jaj, Harry, neked minden későn jut eszedbe!” – szokta mondani Hermione, mikor éjszaka írom a bájitaltan leckét…

És most is elkéstem. Későn döbbentem rá arra, hogy nagyon is fontos nekem. Nem csak egyszerű barátként, hanem annál jóval többnek…

És tessék – itt állok a Grimmauld téri házban, hátamat a hideg kőfalnak vetve. A rendtagok búcsúzkodnak, én nem. Egyszerű oka van, nincs kitől. Illetve egy személytől igen… ám ő semmit sem tud a tervről… és bár én se tudnék! Csak egy napom lenne, és elmondanám neki, hogy szeretem…

De már késő. Ő nincs itt, én pedig nem szólok neki. Nem merek… és mit mondjak? „Most mennem kell, vagy én ölöm meg Voldemortot vagy ő engem, és sajnos az utóbbi a valószínű, ja, és szeretlek.” ?! Ezt? Még viccnek is rossz, pedig ez az igazság.

Képzelődöm? Vagy tényleg jön valaki a lépcsőn…? Igen. És…

Ginny áll meg a lépcső alján. Rám mered, szólásra nyitja a száját, de csendben marad.

Lupin bólint. Indulni kell. Utálom a „kell” szót…

Nagy nehezen leveszem róla tekintetem, és ellököm magam a faltól. Megfordulok, de ekkor egy lágy hang szól, és meglepő, de hozzám…

-         Lancelot…

Ez annak a filmnek a hőse, amit együtt néztünk meg Ginnyvel! Lancelot megmenti a királynőt, és az mondja neki ezt, mielőtt… ajjjaj…

 - Királynőm. – csodálkozom, hogy a hangomon semmi sem érződik a kínomból, de úgy látszik, már sokszor gyakoroltam az érzelmek eltitkolását… Megtörli könnyes szemét. Sír! És lehet, hogy miattam…! És már tudom, mi következik ezután, de nem merem elhinni…

-         Tartozom… tartozom egy csókkal…

Próbálom a vonásait figyelni, de semmit nem tudok kivenni belőlük… csak a könnyeket látom csillogni a szemében, amik arra ösztönöznek, hogy igenis legyen végre bátorságom megtenni, amit már régebben is kellett volna. És most ő is kéri…

Mindenki minket néz, de nem törődök, csak Ginnyvel. Elé állok, és a szemébe nézek. Megfogom a vállát, és megcsókolom. Közben ezernyi gondolat kavarog bennem, biztos ezt akarja? És milyen érzés lesz? Szinte úgy érzem magam, mint ha először csókolóznák… És igen! Teljesen más ez, mint a többi. Sokkal szerelmesebb… még az én gyomrom is felkavarodik, pedig eddig azt hittem, ez csak a lányok kiváltsága. Csak pár másodpercünk van, de most az egész élet is kevés lenne… Szétválunk, és ismét a szemébe nézek. Megtörli a szemét, hogy lásson a könnyektől.

-         Isten veled, királynőm… szeretlek. – teszem hozzá, hogy senki más ne hallhassa, csak ő.

-         Veled is, Lancelot… én is téged. – mondja ő is.

Ez már nincs benne a filmben… vajon komolyan értette? Nincs sok időm gondolkodni, megfordulok, és a rendtagokra nézek. Lupin bólint, és elindulunk.

Az ajtóból visszanézek rá.  Ő még mindig engem néz. Ez sem tart sokáig. Hamarosan becsukódik mögöttem az ajtó. Talán utoljára…